Nyelvi udvariassági formák Mikszáth Kálmán novelláiban és ...

A megszólítás igen fontos a megszólított számára. Ez jelzi, hogy a beszédpartnere
mit gondol róla, hogyan viszonyul hozzá. Olykor ez nemtetszést válthat ki, ahogy
ez a következő szövegrészletben is megjelenik:
„- Ó, ó, Luppán bácsi – szólt közbe Krisztina ravaszkás mosollyal.
.…
Luppán lovag megütődött a „bácsi” megszólításon.
- Ne te ne, kecskebéka, leányocska! Nézze meg az ember, hogy megtréfál.
Hüm, Krisztina… Azt hiszem, ön nem köti magát elég erősen a „bácsi”
szóhoz, s kész lesz azt egy helyesebbel felcserélni. Helyesebbel, mondtam,
Krisztina, de mondhattam volna talán azt is, hogy édesebbel?…” (Mikszáth,
1994: 57)
Luppán lovag ugyanis idősebb, mint Krisztina, ezért természetes lenne a bácsi megszólítás.
Azonban a lovag szerelmes Krisztinába, nyílván ezért nem veszi jó néven, ha
a lány „bácsiként” tekint rá.
A baráti kapcsolathoz csatolom a férfi és nő közötti szerelmi viszonyt, mely
igen érdekesen jelenik meg a nyelvben. Igen fontos jelentősége van a magázásnak,
illetve a tegezésnek. Ennek szemléletes példáját olvashatjuk a Tót atyafiak novella
harmadik fejezetében Krisztina és Miklós kapcsolatán keresztül. Kezdetben kölcsönösen
magázódnak, mely egyfajta távolságtartást, a másiktól való elzárkózást sugallja.
„- Legyen nyugodt. Már én sem epedek önért – szólt tompán, kimérten –,
de nem fogom elhagyni sem. A szerelem halhatatlan! A szerelem nem vész
el, mint a letiport hernyó, csak alakot ölt. Szeresse ön azt, akit akar, de legyen
az én nőm. …
- Igen, Miklós, én a neje akarok lenni, hogy megvigasztalódjon odaadó
szerelmével, hogy segítsen elviselni az életet, hogy…
- Nem, nem, Krisztina! Soha nem.. Soha semmit… Meg fogunk halni! Te is
én is. … Nem hagyom egyetlen hajszáladat sem, egyetlen hajszáladnak a
falra vetett tűnő árnyékát… Meg fogsz halni!” (Mikszáth, 1994: 55-56)
20