Magyar remekirók : a magyar irodalom fömüvei

;
41 Els könyv.
Egy sírhalom födi
ket,
Ama ritka szeretket.
Kik élve nem egyesültek
És halva öszvekerültek.
VÉGSÓ ÓHAJTÁS.
Sok gondolatokat szül s futtat az emberi elme,
Az örökségbe kapkod s fent a levegben,
Túl az emberiség határán keres örömöt
Szívének és száguldva képzelete édes
Szülöttjét nyomozza s az egeket ostromolja
Vad vágyódása. Bátran a jövendnek indul
És a halhatatlanság csilbgkoszorúját
Homloka ívére kivánja elragadni.
De megjelen a sors! és egyszerre hiú álma
Tetszets árnyékká s tündér képpé eloszlik.
Mélyen illetdve nézi fellengz reményét
A semmiség örök éjjelében enyészni.
Csendesen alászáll s visszatér a magasról,
De a föld többé nyugalmat néki nem adhat
S bánatos érzéssel szemlélgeti élte virágát —
Váltig elszáradva s a porba tiporva eltte;
Könnyei hasztalan folynak, fel soha nem éled.
Sokszor így az élet javát méltatlan elveszszük.
Nem ügyelvén a szív csendesebb ösztönérc.
Magas czélokat hajhászva elveszszük magunktól
Legszebb adományit életünk rózsa-korának. —
Nem örök nevet, se nagy hírt kívánok a sorstól.
Csak eleget tenni engedjen a kor istenének.
Csak szívemet tisztán tarthassam, én megelégszem
Nagyságot nem, nem hatalmat kérek a sorstól,
Melyek az érz szívet hidegen letapodják.
Nem mosolyog nékik a barátság isteni képe,
És fényök körül táboroz fekete felleg.
Mely örökös veszélyt hordoz keblében irántuk.
Ama maczedóni vitéz mit nyert a világgal ?