2006. június - Színház.net

KRITIKAI TÜKÖR
Urbán Balázs
Elreteszelt sorsok
■
SZABÓ MAGDA – BEREMÉNYI GÉZA: AZ AJTÓ ■
K
icsit mindig furcsa, elgondolkodtató
az, amikor egy drámaíróként is
jegyzett szerzô valamely epikai alkotását
egy kollégája színpadra adaptálja. Hiszen
aligha véletlen, hogy maga az alkotó nem
látott drámai anyagot a feldolgozandó témában.
Szabó Magda – noha életmûvének
vitathatatlanul az epika a leghangsúlyosabb
része – nem jelentéktelen színpadi
író. Ráadásul volt olyan fontos regénye,
melyet maga formált drámává. Az ajtó
azonban nagyon erôsen epikus anyag. Két
fôszereplôjének szembesülése legfeljebb
hétköznapi értelemben mondható drámainak;
a mû mitikus rétegei pedig éppúgy nehezen
vagy egyáltalán nem emelhetôek át a
színpadra, mint az elsôsorban a mellékszálakból
kibontakozó, lenyûgözôen pontos,
magával ragadó korrajz. S ami legfôképpen
kiszorul a drámából, az a mindent átható
személyes, szinte vallomásos hang, amely
a mû központi morális kérdését a nem is
burkoltan önéletrajzi ihletésû írónô alakjához
rendeli.
Van egy olyan gyanúm, hogy Bereményi
Gézát inkább színházvezetôi, mint írói
ambíciók vezették a mû megalkotásakor.
Mert ha izzó dráma nem is, de érzelmes és
elgondolkodtató történet megalkotható a
regénybôl, amibôl azután elkészíthetô egy
„békebeli”, színészi egyéniségekre építô,
emocionálisan és intellektuálisan is hatni
képes elôadás. (A mû ôsbemutatóját az évad
elején, Zalaegerszegen tartották, Bereményi
rendezésében, lásd kritikánkat 2006. februári
számunkban. – A Szerk.) Errôl tulajdonképpen
a Magyar Színház Pinczés István rendezte,
amúgy meglehetôsen egyenetlen
színvonalú bemutatója is meggyôz.
Kovács Yvett díszlete némiképp zavarba
ejt a kint és bent viszonyait illetôen. Az,
hogy az írónô lakását belülrôl látjuk, míg
Emerencét csak kívülrôl (s a legkülsô ajtó is
csak Molnár Anna számára nyílik meg),
következetes szövegértelmezésre vall. Ám a
két meghatározó térelem mögötti forgószínpad
idônként mozgásba lendül, s
ilyenkor vagy hátsó térrészeket nyit meg,
vagy egyenesen új helyszíneket (például
kórházat) hoz elénk. Ezzel a meglehetôsen
pragmatikus megoldással viszont feloldja a
„kint” és „bent” szimbolikus jelentôségét.
Mindez jellemzô Pinczés rendezésére is.
Szkárossy Zsuzsa felvétele
Csernus Mariann (Emerenc) és Moór Marianna (Molnár Anna)
Eljátszik kicsit a szöveg mélyebb, szimbolikusabb értelmezésének lehetôségével, de alapvetôen
mégis a történet primer, érzelmileg megfogható rétegének kiépítésére törekszik.
Nem mondom, hogy ezt hibátlanul teszi (a második felvonásban a mûhó kissé kínos,
fôként amikor söprögetni kezdik, ám meg sem moccan; figyelmesebb nézônek nyilván
szemet szúr a kórházi személyzet kirívóan utcai lábbelije is, s az sem lenne nagy baj, ha
a vihar nem pontosan a szövegbéli reflexiókor kezdôdne), de többnyire precízen kiépíti a
szituációkat, valamelyest ritmust ad a helyenként túl lassan csordogáló cselekménynek,
s igyekszik helyzetbe hozni a színészeket. Kirívóan fantáziátlannak és ritmustalannak
csupán az ebben a színpadi változatban amúgy sem helyén lévô, ám Emerenc tetteinek
megértéséhez, átéléséhez kulcsfontosságú vízió megjelenítése érzôdik.
Az elôadás hatása elsôdlegesen a színészi alakítások minôségén múlik. A színpadi változatnak
Emerenc az abszolút középpontja, s a magyar színházi elôadást is Csernus Mariann
alakítása határozza meg. A színésznô kevéssé törekszik árnyalatokra, nem játszik
széles érzelmi skálán, hangja többnyire egyazon regiszterben szól. Színpadi erejének,
szuggesztivitásának köszönhetôen így is meggyôzô erôvel rajzolja meg a méltóságát szenvedései
árán is ôrzô, érzelmeit nehezen kimutató, mind a valós, mind a szimbolikus ajtókat
bereteszelô asszony alakját. Partnerei jóval halványabb teljesítményt nyújtanak. Moór
Marianna nincs könnyû helyzetben, hiszen az írónô színpadi alakja egyértelmûen szimplább,
érdektelenebb a regénybelinél. Ám így is megrajzolható lenne a környezetére kíváncsi,
a másik asszony iránt mind megfoghatóbb érzelmekkel bíró nô portréja – a színésznô
viszont inkább csak az arisztokratikus kívülállás és a kötelességként értelmezett empátia
pózait érzékelteti. Így nem viszonyítható férje magatartása sem: a Professzort alakító Szélyes
Imre leginkább az intelligens és elegáns kívülálló alakját hozza színre.
A környezetükben élôket alakítók többsége korrekten, fals hangok nélkül, de meglehetôsen
szürkén, pasztellesen formálja szerepét: Fülöp Zsigmond a nagy befolyással bíró,
mindenkit ismerô rendôrtisztet, Avar István a túlságosan racionális gondolkodású fôorvost,
Izsóf Vilmos az ingyenélô, teszetosza unokaöcsöt, Tóth Éva az öngyilkosságba
menekülô szomszédasszonyt, Huszár László a ravaszkodó, Emerenc helyét elfoglaló Brodaricsot.
Nem állítom, hogy ezek hálás szerepek, ám jelentékenyebb színészi erô önmagukon
túlmutató sorsokat, de legalább pillanatokra felvillanó emberi drámákat formálhatna
w w w . s z i n h a z . n e t
2006. JÚNIUS ■ 3 9