2006. június - Színház.net

V I L Á G S Z Í N H Á Z
F L A M A N D O K
ténetesen az unokája: Frank; képzelet szülte édesapja: a Sivatagi Herceg; az erogén zónáját
is életre keltô narrátor és – hogy az abszurditás se maradjon elfedve – a jobb és a
bal agyféltekéjét megtestesítô két lánytestvér. A figurák – mivel Isabella szemüvegén át,
emlékképeiként látjuk ôket – kissé sztereotipikusak: az apa részeges, az anya aggódó és
gondterhelt, Alexander igazi szôke szívtipró, Frank félszeg suhanc, a herceg arabos külsejû,
keleties mozgású, titokzatos mosolyú férfi.
Amit a tér többrétegûségérôl és áttûnéseirôl elmondtunk, éppúgy igaz az elôadás idejének
komplexitására és csapongására is: a visszaemlékezés múlt ideje keveredik az
1910-tôl napjainkig tartó élettörténet jelen idejével; ráadásul a személyes idô történelmivé
tágul: Isabella életének hátterében – személyes élményként – ott tombol a világégés,
Hirosima, az utazás a Holdra vagy a kortárs mûvészetek fejlôdése Picassóval,
Buñuellel, Joyce-szal és David Bowie-val.
SZÍNHÁZI NYELV. Isabella súlyos titkokat rejtô, de nem különösebben bonyolult és
könnyen követhetô élettörténete igen fontos rész az elôadás roppant komplexitásában:
fonalat ad a nézô kezébe, mellyel utat mutat a mélyebb jelentésháló labirintusába. S ez
a mechanizmus talán az elôadás legfontosabbja: szeretettel fordul a külvilág és a közönség
felé, nem hagyja elveszni, hanem – semmiképp sem degradáló értelemben – magával
kívánja vinni, el akarja ragadni. Hogy valamiféle feloldó erejû jó érzést, derût és optimizmust
sugározzon. Hogy a végén együtt énekeljünk és mosolyogjunk: „We just go on
and on and on.”
A családtörténet egyszerû, lineáris olvasata azonban csak a felszín. Azon túl gazdag
intellektuális mélységeket rejt az elôadás, amit a sokszoros áttétellel szerkesztett, Jan
Lauwers által kidolgozott, különösen sokrétû, komplex színházi nyelv tesz átélhetôvé,
amely lenyûgözô természetességgel és könnyedséggel ötvöz színészi játékot tánccal,
énekkel és zenéléssel. Az egyes elemek akadálytalanul kapcsolódnak, váltanak egymásba,
de leginkább: élnek párhuzamosan egymás mellett. Az Isabellát körülvevô figurák
mind együtt mesélnek vele, s ô folyamatosan képzelt beszélgetést folytat: a narratíva
szerint még élôkkel éppúgy, mint a már meghaltakkal. De a figurák – egyedi szerepeiken
túl – polifonikus kórust is képeznek körülötte: élôvé teszik a tágas fehér szoba múzeumi
hangulatát. Felszabadultan, máskor drámaian énekelnek együtt és külön-külön, tánccal
töltik be a színpadot, s teremtenek homogén,
telített, mégis szellôs és levegôs, nem
szabályosan rendezett, mégis áttekinthetô,
élô-mozgó-lélegzô teret az elôadásnak.
A társulat táncosai és színészei között
alig van különbség, mindenki részt
vesz mindenben, esetleg a hangsúlyok esnek
máshova. A táncok dinamikusak,
pontosak és kidolgozottak, de sehol sem a
tökéletességük a fontos. Könnyedség és
fesztelenség üt át az elôadás szigorúan,
precízen szerkesztett részein.
ISABELLA. Mitikus – de legalábbis mesei
alak. Vivane de Muynck lenyûgözô
vitalitással és derûvel játssza az évszázad
tanújaként megöregedett örökifjú nôt.
Hatalmas elánnal, nagylelkûséggel, sugárzó
belsô szépséggel veti bele magát az
életbe, s biztosan áll az ijesztô kavalkád és
az idegen tárgyak keltette gondolati káosz
közepén. Nôisége – szexualitása – hangsúlyos:
hetvennégy szeretôje volt, idôsen
is gátlások nélkül ugrott bele a kalandokba,
a vágy és beteljesülése energiával töltötte
el. Férfidominanciát tükrözô ôsi
tárgyak között él, egyértelmû nôi dominanciája
birtokában. A sziget világítótornyában,
ahol nevelkedett, Arthur az általa
kreált Budhanton eszméjére tanította,
amit ô maga soha, Isabella viszont mara-
5 8 ■ 2006. JÚNIUS XXXIX. évfolyam 6. szám