1995 - Magyarországi Unitárius Egyház

letei. Ezek a népi - ősjavak: a templom, az iskola, az erkölcsi
és művészi értékek és a megtartó hagyományok."
Templom, hit, Isten, akit mindenki azon a nyelven
szólít meg, ahogyan édesanyjától tanulta: "Mi Atyánk". És
iskola, ahol az ember felkészül az életre. Ismereteket szerez,
amelyeket aztán maga is embertársai javára gyümölcsöztethet.
De ahhoz, hogy ismeretei mélyen
bevésődjenek, egyedül csak az iskola alkalmas, amely
anyanyelvén szól hozzá. És ezt akarják most elvenni tólünk.
A gyermekeikért aggódó szülők egy része úgy gondolja,
azáltal, hogy feladta az anyanyelvi iskolát, már biztosította
a gyermek jövőjét. De végiggondolták-e, hová
vezet az az út, amelyen elindították őket
Az óvodába induló gyermek egy kis közösségből,
amely féltő gonddal vette őt körül, belekerül egy nagyobb,
számára idegen környezetbe. Még akkor is nehéz a beilleszkedés,
ha az óvónéni anyja nyelvén szól hozzá.
Mennyivel nehezebb a helyzete, ha nem érti a hozzá intézett
szavakat, milyen kiszolgáltatottnak, elveszettnek érzi
magát. Szorongva, félve, kedvetlenül megy abba a közösségbe,
ahol pajtások között boldognak kellene éreznie magát.
Szorongása, félelemérzete fokozódik amikor iskolába
kerül. Az ismeretek elsajátítása amúgy sem könnyű. Ha
nem anyanyelvén kell megbirkóznia a feladatokkal, míg a
szavak megértésével küszködik, elveszíti az összefüggéseket,
ismeretei hiányosak, tudása sekélyes lesz. Lehet bár
nagyon értelmes, okos, mégis lemarad a tanulásban, és kialakul
benne egy súlyos alacsonyabbrendűségi érzés,
amely rányomja bélyegét egész további életére. Még súlyosbítja
a dolgot az a most kialakult gyakorlat, hogy lépten-nyomon
azt kell hallania, a magyar nép kulturálatlan
alsóbbrendű népség, amelynek csak az a létjogosultsága,
hogy kiszolgálja a felsőbbrendű őshonosokat.
Ez a kisebbségi érzés aztán odavezet, hogy megelégszik
a minimális ismeretekkel, mert úgy sem képes többre,
vagy erejét meghaladó erőfeszítéseket tesz, amely állandó
idegfeszültséget okoz és amely súlyos nyomokat hagy serdülő
lelkében.
Az állam nyelvét természetesen meg kell tanulni, de
mennyivel könnyebb, ha a megszerzett ismeretekhez csak a
foglalkozásukhoz szükséges szakkifejezéseket kell elsajátítaniuk.
A beszélt nyelvet amúgy is megismerik a mindennapi
életben.
A szorongó, meghasonlott emberpalántából nem válik,
nem válhat a megpróbáltatásokat vállaló, veszélyekkel
szembenéző felnőtt. Nézzünk körül. Hány magáramaradt,
idős család nélkülözi nem csak gyermekei segítségét, hanem,
ami ennél is fájóbb, gyermekei szeretetét, ragaszkodását.
Mert fiataljaink elszakítják a szülőföldhöz kapcsoló
18
gyökereket a szebb jövő reményében, nem gondolva arra,
hogy a hontalanság odakint "sokszor fájóbb, mint idebent".
A monda szerint egy elsüllyedt földrész, Atlantisz
harangjai a víz alatt is tovább szólnak. Süllyedő világunk
harangjainak hangja jusson el ne csak a fülünkbe, de szívünkbe
is. A vészharang figyelmeztet: a túlélésre, megmaradásra
egyetlen lehetőségünk van: ragaszkodnunk kell
foggal és körömmel hagyományainkhoz, szokásainkhoz,
szülőföldünkhöz, anyanyelvünkhöz. Küzdjünk meg minden
templomért, minden iskoláért, minden egyes gyermeki
lélekért. „Megbecsülünk minden rendet, melyen a béke
alapul", de Isten igéjét továbbra is anyanyelvünkön akarjuk
hallani, azt akarjuk, hogy gyermekeink az iskolában
ezután is szülei szavát hallhassák.
Vigyázzunk! Amit erőszakkal elvesznek tőlünk, azt
még visszakövetelhetjük, de amiről önként lemondunk, az
számunkra örökre elveszett.
Drága anyanyelvünk minden igéjét-, minden szavát
féltő gonddal őrizzük és drága kincsként az utódokra
hagyjuk. Ehhez kérünk erőt, bátorságot és a mindenható,
jó Isten segítségét.
Ajánlom
"...Ott alussza örök álmát egy fiatal
SZÁSZ KLÁRA, ny.tanárnő
nemzedék,
apák, fiak, akiket hiába várt a szülőföld, anya, hitves,
gyermek. Oda temették az én fiatalkori életenergiám,
sorsom, jövőm egy részét is, ott gyúrtak,
faragtak, formáltak az "új idők" szellemében. Úgy
érzem, nincs szükség szépítgetésre. Akit kerékbe törtek,
meggyötörteakivel holtakat temettettek, tragédiákat
szemléltettek, annak joga van a jajra, és
kötelessége a beszéd..."-vallja a most megjelent
könyve (Hadifogságban. Naplótöredékek. Emlékfoszlányok.
1944-1948. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest.
1995) előszavában Zsigmond Ferenc, a
maros-küküllői egyházkör volt felügyelő gondnoka.
Megpróbáló, megalázó évekről tanúskodik
az emlékező.
A fogság éveiről, melyeket át- és megélni csak
hittel lehetett. Akik a fogságban
hagyták jövőjük egy
részét, azok számára e könyv, tudom, keserű,
fájdalmas
emlékeket elevenít fel, a fiatalok számára pedig
történelmet.
N.L.