1995 - Magyarországi Unitárius Egyház

GYERMEKOLDAL
A szent éjszaka
Valamelyik karácsonyi éjszaka történt. Mindenki a
templomba ment, csak ketten maradtunk otthon öreganyámmal.
Bennünket nem vittek magukkal. Én nagyon
is fiatal, öreganyám nagyon is öreg volt, s mind a
ketten nagyon szomorkodtunk, amiért nem vehettünk
részt a hajnali istentiszteleten s nem láthattuk a karácsonyi
ünnep templomi fényességét. Sokáig szótlanul
ültünk egymás mellett. Oreganyám egyszerre csak
minden bevezetés és előkészület nélkül mesébe fogott:
"Volt egyszer egy ember - mondta -, aki kiment a
sötét éjszakába, hogy tüzet szerezzen. Házról házra járt
és kopogtatott a bezárt ajtókon.
- Jó emberek segítsetek - könyörgött. - Feleségemnek
az imént gyermeke született, s nekem tüzet kell
gyújtanom, hogy a kicsinyével együtt fölmelegedhessék.
De az éjszaka mélységes volt és néma, az emberek
aludtak, és senki nem válaszolt neki. Az ember pedig
ment tovább. Végre nagy messzeségben vörös tűzfényt
pillantott meg. Neki indult és csakhamar látta, hogy a
tűz a mezőn ég. Fehér juhok hevertek a tűz körül.
Aludtak s egy öreg pásztor őrködött nyugalmukon. Az
ember, amint közelebb ért, a pásztor lábainál három
nagy alvó kutyát vett észre. Jöttére mind a három felriadt
és feléje tátotta hatalmas száját. Ugattak, de hang
nem jött ki a torkukon. Az ember látta, hogy a düh magasra
borzolta hátukon a szőrt és hogy éles fogsoruk fehéren
megvillant a tűz fényében. Azután rárohantak.
Az ember érezte, hogy az egyik a lábszárához kapott, a
másik a kezébe harapott, a harmadik pedig a torkába
akaszkodott. De a kutyáknak nem engedelmeskedett
az állkapcsuk s az ember teljesen sértetlenül maradt.
Erre folytatni akarta volna útját, hogy megszerezze
amire szüksége volt. De a juhok olyan szorosan feküdtek
egymás mellett, hogy ne juthatott tovább. Az ember
erre a juhok hátán igyekezett a tűz felé és egyetlen állat
sem ébredt föl."
Eddig zavartalanul mesélhetett öreganyám. Most
félbeszakítottam:
- Miért nem ébredtek fel a juhok
- Nemsokára megtudod - felelte, aztán folytatta elbeszélését.
"Már-már a tűzhöz ért az ember, amikor a pásztor feltekintett.
Öreg és mogorva volt, aki dúrván és barátságtalanul
bánt mindenkivel. Az idegen közeledtére
megragadta hosszú, hegyezett botját és feléje hajította.
Sivítóan repült a bot az ember felé, közvetlenül előtte
azonban irányt váltott és elsuhant mellette."
Itt újból félbeszakította a mesét:
- Miért kerülte el a bot az embert - kérdeztem, de
öreganyám válasz nélkül hagyta a kérdést és folytatta
ahol elhagyta:
"Az ember ekkor odalépett a pásztorhoz és megkérte:
- Segíts rajtam, barátom, adj tüzet. Feleségemnek
az imént gyermeke született és nekem tüzet kell raknom,
hogy fölmelegedhessenek.
Legszívesebben elutasította volna a kérést a pásztor,
de azán ijedten gondolt arra, hogy a kutyák nem tehettek
kárt az emberen, a juhok nem szaladtak előle
szanaszét, hogy a hegyezett bot nem ütött rajta sebet.
Nemet mondani ezért nem mert.
- Ott van a tűz, végy belőle amennyire szükséged
van — szólt mogorván.
De a tűznek már csak zsarátnoka volt. Hasábfák és
ágak nem lángoltak már benne, az idegennek pedig
semmi eszköze nem volt, amiben az izzó parazsat hazavihette
volna. Ahogy ezt észrevette, újra biztatta a
pásztor:
- Végy csak, amennyire szükséged van!
És örült, hogy az ember tehetetlen lesz. De ez lehajolt,
csupasz kézzel kikotorta a parazsat a hamuból és
köpenyébe rejtette és a parázs sem a kezét nem égette
meg, sem a köpenyét nem égette ki; mintha csak dió
vagy alma lett volna, úgy vitte magával a tüzes zsarátnokot."
Harmadszor is félbeszakítottam itt a mesemondót:
- Miért nem égette meg a parázs az embert, öreganyám
- Mindjárt megtudod - volt a válasz, a mese pedig
folytatódott:
"A gonosz mogorva pásztor ezek láttára nagyon elcsodálkozott:
- Micsoda éjszaka lehet ez, hogy a kutyák képtelenek
a harapásra, a juhok nem ijednek meg, a dárda
nem öl, a tűz nem éget
Visszahívta az idegent és megkérdezte tőle:
34