NEMZETI KULTURÁLIS HAVILAP 5. ÉVFOLYAM 3-4. SZÁM - Niton

szükség volt. Duray Miklós személye
jelképpé vált, s ez akkor is igaz, ha az elmúlt
húsz esztendőben is tanúi vagyunk
annak, hogy igyekeznek ennek az életútnak
a jelentőségét csökkenteni, Duray
törekvéseit jelentékteleníteni, személyét
háttérbe szorítani. Sajnos magától értetődő,
hogy ezek a bonyolult és erőszakos
politikai asszimilációs szándékok
tizedelik a határon túli magyarságot is,
azaz a folyamatos egzisztenciális és politikai
fenyegetettség okán részint nehezen
helyrehozható ellentéteket szítanak
magyar és magyar között, megakadályozva,
hogy a folyamatosan csökkenő,
de a Felvidéken még mindig félmilliós
magyarság képes legyen az egyet akaró
összefogásra. De ugyanezek a folyamatok
zajlanak le Erdélyben, a Délvidéken
és mindenütt. Trianon-filmemben említi
Duray, hogy akik a Kárpát-medencében
születtek, azoknak a lelke mélyén
szinte kivétel nélkül jelen van a félelem
– s ez egy tragikusan igaz és őszinte
megállapítás. Lépten-nyomon magam
is ezt tapasztaltam a film készítése közben.
Voltak jónéhányan, akik nem mertek
nyilatkozni. Aztán voltak olyanok,
akik kamera nélkül ugyan beszéltek, de
a nyilvánosságot nem vállalták. Lehetetlen
állapot, hogy a XX. század elején
ilyen mértékben legyen jelen a félelem
mindannyiunk életében, de mégiscsak
ez a realitás. Ennek a sok évtizedes folyamatnak
az eredménye, hogy kevesen
vannak, akik olyan mértékben vállalják
az igazság kimondását és az ezzel járó
következményeket, mint Duray Miklós.
De hál’ Istennek azért vannak ilyenek
is, hiszen Erdélyben Tőkés László református
püspök olyasfajta jelképpé emelkedett,
mint Duray Miklós, akiknek nevét
nemzetközi méretekben is ismerik.
Őszintén sajnálom, hogy Duray nem
lehetett a bársonyos forradalom idején
Csehszlovákia nemzetiségi minisztere,
nem lehetett az önálló Szlovákia megalakulása
után a politika legelső vonalában
tevékenykedő személyiség, sőt a három
legnagyobb felvidéki magyar párt
1998-as egyesülésekor az MKP elnöke,
vagy napjainkban akár Európa-parlamenti
képviselő. De a jövőt illetően bizakodással
tölt el, hogy a film készítése
kapcsán sok olyan jeles felvidéki hazafit
ismertem meg, akik a maguk területén
és lehetőségei közepette nem hagyják
kialudni a lángot és sokat tesznek a
magyarság fennmaradása érdekében.
26
Az anyaországi média szégyene, hogy
ezeknek az embereknek a nevét csak
szűk körben ismerik.
Mi volt a filmmel a célja Hozott-e ez a
munkája olyan tapasztalatot számára a
Felvidékkel összefüggésben, amely meglepetésként
hatott
A célom egyértelműen az volt, hogy
a közelmúlt eseményeiről ismereteket
szerezzünk és ezek minél szélesebb
körben közkinccsé váljanak. Ugyanis
csak akkor tudunk változtatni, ha megismerjük
a valóságot, hiszen jövőképet
csak szilárd történelmi ismeretekre, értékekre
építhetünk. Ma a magyarságnak
nincs önismerete, hiányoznak azok a
szellemi-gondolati cölöpök, amelyek a
többség által nem megkérdőjelezett, sőt
büszkén és öntudatosan vállalt értékek,
s amelyekre jövőt lehet alapozni. S ha
a magyarság legjobbjainak törekvéseit
megismerjük és megértjük, akkor az is
nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy itt
nem mások ellenére való szándékokról
van szó – hogy vulgárisan fogalmazzak
senki sem akarja a határokat átrajzolni
–, viszont széleskörű jogokat, önrendelkezést
és autonómiát szeretnénk az
Európában páratlan nagyságrendben
határon túl élő magyar honfitársaink
számára. Ezt pedig jelen pillanatban a
többségi hatalmak sehol sem engedik.
Azt is látnunk kell, hogy Brüsszelt, az
európai népek közösségének politikai
vezető testületeit eléggé el nem ítélhető
módon nem érdekli a Közép-Kelet Európában
kisebbségben élő népcsoportok
sorsa. Ők még akkor is vonakodva
szólalnak csak meg, ha hangos viták
és nézeteltérések alakulnak ki. Nem is
nagyon cinikusan az ember még azt is
feltételezi, hogy a világ sorsát alakító
politikai erőknek mindig is jól jön egy
kis feszültség, mert akkor ők az igazságosztó
szerepében tetszeleghetnek. Erről
ma már könyvek és tanulmányok egész
sorát lehet olvasni. Közülük is Zbigniew
Brzezinski könyve, a magyarul is olvasható
A nagy sakktábla című tanulmánykötet
írja le ezt legpontosabban. Magától
értetődő, hogy ezeken a súlyos kérdéseken
mindenekelőtt az érintett országok
közös erőfeszítésével lehetne úrrá lenni,
de Magyarország egyedül van, s az
ellenérdekelt országok értelemszerűen
közös érdekszférába tömörülnek, ha a
területükön lévő nagyszámú magyar
kisebbség sorsáról van szó. A megoldás
tehát nem lehet más, mint lelkileg, szellemileg,
kulturálisan megerősödnünk,
mivel egy öntudatos, korszerű, erős
nemzet képes csak érdekeinek hatásos
képviseletére. Ez rendkívül összetett és
bonyolult feladat, amelyhez a kultúra
munkásai, jelesül egy filmkészítő annyiban
járulhat hozzá, hogy a képek és
a gondolatok erejével ábrázolja a konfliktusokat,
hogy szerencsés esetben
tömegek számára katartikus élményt
okozva hozzájáruljon a felismerések tudatosításához.
Ehhez olyan filmeket kell
készíteni, amelyek sok emberhez jutnak
el. Reménykedem, hogy A szabadság
ára című Duray-film is sok emberhez
jut majd el, főleg, ha a megváltozott politikai
körülmények közepette a nagy
országos médiák is vetíteni fogják.
Melyek voltak a forgatás legnehezebb,
legszebb, legizgalmasabb pillanatai
Hány helyszínen járt a kamera Akadt-e
nehézség a forgatások során Kihez szól
leginkább a film
Természetesen elsősorban azokhoz
szól a film, akiket érdekel a magyarság
sorsa. De titokban azt is remélem,
hogy a film felkelti azok érdeklődését
is, akikben ez az érzés csak szunnyad,
mivel a hosszú évtizedek alatt tudatosan
el lett altatva. Ilyenkor derül ki, hogy
sikerült-e a vállalt gondolatokat olyan
formában megfogalmazni, hogy az széles
körben fejthesse ki hatását. A nagy
közös felismerésekre csak akkor fogunk
rádöbbenni, ha minél szélesebb körben
tudatosulnak ezek a kérdések. A forgatásnak
sok izgalmas epizódja volt. Ezek
közül talán a legjellemzőbb, amikor a
pozsonyi Szent Márton koronázó templomba
stábunk csak úgy mehetett be, ha
Duray Miklós nem tart velünk, mondván,
hogy a templom nem politizálásra
való. Sok hasonló élményben volt már
részem, de mégiscsak a bársonyos forradalom
után vagyunk húsz évvel, s egy
közismert, sokak szemében köztiszteletnek
örvendő parlamenti képviselőről
van szó. Még fájdalmasabb élményben
volt részünk, amikor a Virágvölgyi
templomban a Fadrusz János által készített
híres corpusnál akartunk forgatni,
s a templomi kórus magyar tagjának,
Duray egykori harcostársának, a ma is
közismert szlovákiai magyar politikusnak
a felesége hívta fel a plébános figyelmét
arra, hogy Durayval együtt ne
engedje be a stábot a templomába. Így
aztán mindkét helyen úgy forgattunk,
hogy közben Miklós az utcán várt ránk.