dolgozat - Pécsi Tudományegyetem

szükségszerűségét a tér és az idő tiszta a priori szemléleti formáinak szükségszerűségéből
nyeri. 176 Fichte tehát mind a logikát, mind a geometriát egy előzetes, fundamentális tudatra
alapozta, és ezzel megmutatta, hogy a látszólag tiszta konstrukciók is csak egy empirikus
tudat részei, amelyek e tudat nem empirikus alapjától függenek. Az 1794-ben megjelent A
teljes tudománytan alapja című írás egy logikai tétel elemzésén keresztül jut el ugyanehhez a
következtetéshez. 177 Fichte ebben az azonosság logikai alaptételét választja kiindulópontul, az
A=A tautológiát. Amint a fentiekben már láttuk, a logikai tételek érvényességét csak a tudat
egysége garantálhatja, így az A=A tétel érvényessége Fichte szerint csak az én=én tétel
azonosságán, vagyis az „én vagyok” tételen alapulhat. A tétel további általánosításával
elmondható, hogy „az empirikus tudat minden tényének az a magyarázó alapja, hogy minden
tételezést megelőzően az énben tételeződik maga az én”. 178
Az én azonossága tehát
valamennyi ismeretünk lehetősége, benne jön létre empirikus tapasztalatunk, tudatunk egyedi,
pillanatnyi meghatározottságainak egymásra vonatkoztathatósága, vagyis egy koherens,
szintetizált tapasztalat lehetősége. Az egyedi tapasztalatok elrendezése ítéletek formájában
történik, hiszen az ítéletek eredendő értelme éppen az, hogy a szubjektum-predikátum
viszonyok tételezéseként szintéziseket teremtsenek tudatunk empirikus mozzanatai és a már
meglévő ismereteink között. E szintézisalkotás énünk legfőbb tevékenysége, tudatunk
aktivitása. Az én-centrum ennek a tevékenységnek a forráspontja, és egyedüli tiszta
176 A tudat kategóriái is időviszonyokat, szintéziseket jelentenek, de a tiszta szemléleti formák közül a tér az időn
alapul, maga is szintézis, ahogyan a tér fogalma is további egyéb fogalmakra épül: például a mennyiségre
(egység–sokaság) vagy a minőségre (realitás, határolás–limitáció), hogy csak a legegyértelműbbeket említsük.
Fichte [1962a]. 193. sk. o. Magyarul: Fichte [1988]. 212. sk. o. Lásd még Fichte [2004]. 335. skk. o.
177 Fichte [1971]. 83–328. o. Fichte műve közvetlenül jénai kinevezését követően készült, mondhatnánk, talán a
kelleténél korábban született, hiszen az új koncepció még nem érlelődött ki teljesen. E könyv fejezetei
kimondottan a jénai diákság számára íródtak, ugyanis határozott elvárás volt az ott oktató professzorokkal
szemben, hogy előadott téziseiket írásos formában is hallgatóságuk elé bocsássák. A folyamatosan bővülő írás
talán épp ezért nem állhatott össze egységes egésszé. A három fő részre tagolódó mű utolsó fejezetében például,
amelyet Fichte 1795-ben fejezett be, egy olyan álláspontot találunk, amely az előbbi két fejezettel ellentétes. A
mű végkövetkeztetéseit illetően is elmosódnak a hangsúlyok. Fichte 1795. július 2-án a következőképpen számol
be erről Reinholdnak: „vegye figyelembe, hogy amit eddig kiadtam, a hallgatóim számára készült kézirat, amit
az előadások mellett írtam azon a télen, amelyen még három másik előadást kellett tartanom, és ezernyi másféle
dologgal kellett foglalkoznom úgy, hogy az új ívnek mindig késznek kellett lennie, amikor az előző végére
jutottam. Szilárdan hiszek benne, hogy amit megláttam, és nagyrészt az is, amit elgondoltam, megdönthetetlen;
ettől azonban az, amit elmondtam még lehet nagyon helytelen is”. (Weiss [2004a]. 77. o.)
178 Fichte [1971a]. 95. o.
50