In memoriam Verseghy Ferenc 3. - Verseghy Ferenc Elektronikus ...

Pápay Sámuel kézikönyvében: A magyar literatúra esméretében/. Ugyanakkorjeles mennyiségű, tisztán grammatikai probléma csak akkor nyeri elmegfogalmazását /sőt nem egy esetben csak akkor vétetik először és alaposanszemügyre/, mikor irodalmi jellegű témák megvitatására kerül sor: így pl. aszótagolás, szótagmérés, magánhangzó-hosszúság, a magánhangzókidőtartamának ingadozása stb. csak az időmértékes verselés poétikájánakkialakulása során kapja meg kimerítő tárgyalását /először pl. Rájnis József és BarótiSzabó Dávid vitájában. A literátor – azaz a nyelvet anyagaként alkalmazó – tudósíró e körben azonos a grammatikát életre keltő – s nem egy esetben ténylegesenmegfogalmazó – nyelvtudóssal: aki írónak /literátornak/ tekintetik, az fogalmábólkövetkezően nyelvésznek is számít, s megfordítva. Rendkívül jellemző emezosztatlan szemléletre pl. az a paradox tény, hogy ama történeti leírások, melyek a19. század elején már csak a magyar nyelvű irodalmat veszik számba, s amagyarországi irodalomtörténetből mind a latin, mind a más nyelvűmagyarországi alkotásokat kitudják, a magyar nyelvvel való foglalkozás okánkivételt tesznek a latin nyelven íródott magyar grammatikákkal – a nyelvvel valófoglalkozásnak gesztusa ugyanis erősebb vonzást jelent számukra, mint amegfogalmazásnak más nyelvű elkülönülése. /Így pl. Pápay Sámuelnél, sőt mégKazinczynál is megtörténik, hogy Janus Pannonius mint költő, mint literátor, bártudása elismertetik, latinsága miatt elmellőztetik, s az irodalomtörténetben csak –egyébként helytelenül – feltételezett magyar grammatikája révén kaphattárgyalást./Emez osztatlan nyelv- és irodalomszemlélet, s az igen régi múltra visszatekintőliteratúra-fogalom Magyarországon azonban éppen ebben az időben szenvedivégső válságát: a 19. század második évtizedére lényegében csak ókonzervatívnaktekinthető körökben lelhetők fel zárványkörű maradványai. Az irodalom /aliteratúra/ kettéválásával, a tudományos és a szép irodalom fogalmi jellegűelkülönülésével, a tudósnak /vagy a nyelvésznek/ és a poétának /azaz anyelvművésznek/ szembekerülésével nemcsak az irodalomhoz való viszonyváltozik ugyanis meg /mint ahogy ezt a szakirodalom általában rögzíteni szokta/,hanem elkülönül a nyelvnek önálló szférája is, s – megszabadulva a literatúra soktartalmi kötöttségétől – művektől és megfogalmazásoktól függetlenül, önmagábanvizsgálható és vizsgálandó területként kínálja fel magát egy diszciplinárisan iselkülönítendő szemléleti mód számára.Ez az elkülönülés persze nemcsak – sőt elsősorban nem – azt jelenti, hogy a nyelvivizsgálatokból elhagyhatók lesznek a retorikai, poétikai, frazeológiai jelenségek,hogy a grammatika már valóban formálisan ragadhatja meg a nyelvi tényeket,hanem azt /sőt talán kiváltképpen azt/, hogy a vizsgálat most már nem a nyelvhasználatára, hanem működésére lesz kíváncsi, hogy a nyelvi kutatás most márnem a tudós nyelvhasználatra s annak teljes körű aspektusaira, hanem a nyelvegészére fog irányulni. A tudományos módszertani változás mögött a nyelvreirányuló szemlélet átalakulása tapintható ki: nem a műveknek a nyelve lesz atovábbiakban fontos, hanem a beszélő közösségnek a művek határait messzemeghaladó nyelvisége. A nagy változás abban áll, hogy ezentúl mást tekintenek anyelv hordozójának: a továbbiakban úgy tűnik fel, hogy a nyelvet nem a tudósművek konstituálják, hanem a népek. Míg a hagyományos literatúra-felfogás anyelv és a művek kapcsolatát tulajdonképpen bármely nyelv esetében azonosnak, sazonos szintűnek tartotta, e változott szemlélet számára lényegébenkizárólagosként fog jelentkezni a közösségnek saját nyelvisége: vagyis az elvileg,idealizáltan elképzelt /bár természetesen mindig konkrét megjelenési formábanmegjelenített/ nyelvet felváltja az anyanyelv kategóriája.