megújulásról. Sem szókincsének, sem nyelvtani rendszerének gyarapodásáról.Különben új fogalmak és új viszonylatok magunkévá tételéről is lemondhatunk.Talán elég, ha csak emlékeztetek a számítógépek világára, amelynek nyelvihatásait sem kerülhetjük ki. Kellő érzékenységgel azonban elérhetjük, hogy azelektronika térhódítása ne szegényítse, hanem gazdagítsa anyanyelvünket.Akárcsak a világnyelvek örvendetes terjedésével és a világjárás gyakoriságávalegyenes arányban szaporodó, ma már jobbára nemzetközivé vált idegen szavak. Atúlzó és a józanságot nélkülöző magyarítás – vagy inkább magyarosítás?! –értelmetlenségére elég példát kínál történelmünk. A magyar nyelv története is.Miként azt is ez a történelem tanította meg nekünk, hogy nemzetiösszetartozásunk erősítésére, elmélyítésére csakis hagyományokban gazdag,nyitott, árnyalt és a változásokra érzékeny anyanyelvünk ismeretében, birtokábanvagyunk csak képesek.Tisztelt Hallgatóim!Mi azt tartjuk, hogy hívebb és hasznosabb állampolgára lesz az a hazának, akiszabadon művelheti nemzeti-nemzetiségi nyelvét, kultúráját. Illyés Gyulától tanultfelelős, szép kifejezéssel óhajtjuk „hogy a magyarul beszélők – bárhol laknak, élnekis – mindenütt könnyedén, vidáman, természetesen használhassák a ma nyelvét.”Mert egy ország is annál gazdagabbá válik, minél inkább virágoznak területén akülönböző nemzetiségi nyelvek és kultúrák.Éppen ezért az anyanyelv hetén nemcsak a magyar nyelv ápolására buzdítunk,hanem a hazánkban élő nemzetiségeket is saját anyanyelvük őrzésére,gazdagítására bátorítjuk.Végezetül a tudósok eszmecseréje előtt hadd idézzem <strong>Verseghy</strong> <strong>Ferenc</strong>től a ma isidőszerű, szónoki kérdést: „Az legyen-é nyelvünknek – hogy ne mondjam,kultúránknak – örökké sorsa, hogy kicsinységeken vetekedvén, s az öszvemunkálkodáshelyett egymást üldözvén és nagyobb munkától tartóztatván, a főcélt elmúlassuk?!”A helyes válasz közös kialakításában bizakodva az anyanyelv hetét ezennelmegnyitom.
Fábián Pál:<strong>Verseghy</strong> nyelvművelő felfogásának korszerűsége1. Immár régi hagyományként kerül sor idén tavasszal is a magyar nyelv heténekeseményeire. És nem túlzás ezt a szót használni a hivataloskodó „rendezvényei”helyett, mert az ilyenkor elhangzó előadásokon ünnepi lélekkel vesz részt – mamár joggal mondhatjuk – az egész ország. Megértettük ugyanis, hogyanyanyelvünk jóval több egy megszokott, mindennapos használati eszköznél: ezaz, ami bennünket emberre tesz, és ugyanakkor egy kisebb közösség tagjává is:magyarrá. És ráébredünk arra is, hogy anyanyelvünkért mindannyian felelősekvagyunk, hogy a nyelv csak akkor tud jól szolgálni bennünket, ha ápoljuk ésgondozzuk, ha szüntelenül csiszoljuk.A magyar nyelv hetének minden évben van egy központi gondolata, mely állandómotívumként jelen van az ország minden megyéjében rendezett előadásokon.Ebben az évben az elődökre emlékeztetünk: arra hívjuk fel a figyelmet, hogy aközépkori kódexíró barátoktól kezdve minden nemzedék megtette a magakötelességét, vállalva a nyelv fejlesztésének, ápolásának, védelmének a munkáját.E megnyitó ülés alkalmával voltaképpen akkor lennénk igazságosak, ha arratörekednénk, hogy áttekintsük a magyar nyelvművelés évszázadait, hogyméltassuk elődeink cselekedeteit, nyelvünk első tudatos megfigyelőjétől, SylvesterJánostól kezdve egészen a magunk koráig. Ez azonban lehetetlen:nyelvművelésünk egész története nem sűríthető néhány percbe úgy, hogymindenkiről érdeme szerint szólhassunk. E képtelen vállalkozás helyett csakegyetlen, de messzire világító példát elemezhetünk: <strong>Verseghy</strong> <strong>Ferenc</strong>et és veleegyütt a felvilágosodás koráét, amelyben Szolnok város nagy hírű fia élt ésalkotott.2. Ez időben, a nagy európai változások idején ébredt rá a magyarságfennmaradása zálogának, nemzeti nyelvének fontosságára, anyanyelve irántikötelességeire: és megindult a világ nyelveinek történetében is páratlannyelvbővítő és nyelvjavító munka: a nyelvújítás.A „nyelvújítás” szónak nyelvünkben három értelme van: 1. tágabb, általánosértelemben a nyelv fejlődésébe való tudatos beavatkozás /azaz nyelvfejlesztés,nyelvművelés/: 2. szűkebb értelemben valamely korszak, amelyben a nyelvfejlődésfolyamatának tudatos befolyásolása nagyobb a szokásos, átlagos méreteknél: <strong>3.</strong> amagyar nyelvtörténetnek 1772-től 1867-ig terjedő szakasza.Mint az első jelentés mutatja, a nyelvújítás nem valamiféle sajátos magyar jelenség:nyelvünk megújítására, kiművelésére más népek is törekszenek. – A másodikjelentés is általános érvényű: minden közösségnek, illetőleg nyelvének életébentöbb olyan szakasz szokott lenni, amely alatt a nyelvváltoztatás, nyelvfejlesztésigénye az átlagosnál nagyobb, s ennek következtében /gyakran szervezettmozgalomtól is támogatva/ a nyelvi újítások, a neologizmusok száma jelentősenmegszaporodik. – Hogy nyelvünkben a „nyelvújítás” szónak harmadik,nyelvtörténeti korszak jelentése is kifejlődött, annak oka a XVIII. század végi ésXIX. századi magyar nyelvújító törekvéseknek sajátos társadalmi szerepében és ahasonló közép-európai mozgalmakénál jóval nagyobb mértékében rejlik.