A római nép története a város alapításától 3.

vádakat. S mikor, még útközben, megkapta a senatusnak a hatalom megosztásáról szóló döntéséttartalmazó levelet, rendíthetetlenül bízva abban, hogy a hatalommal együtt nem lehet ahadvezéri képességeket is megosztani, úgy tért vissza a hadsereghez, mint akinek meggyőződésétpolgártársai sem és ellenségei sem tudták megingatni.27. Minucius azonban, akit eddig is szinte elviselhetetlen gőggel töltött el hadiszerencséje és anép rajongása, most már határtalanul önhitten és arcátlanul azzal kérkedett, hogy jelentősebbgyőzelmet aratott Fabiuson, mint Hannibal felett. S éppen az a Fabius, akit szorongatott helyzetükbenúgy választottak meg, mint aki kiváló hadvezérként egyedül lesz képes szembeszállniHanniballal, most a nép parancsára megosztja vele hatalmát - az elöljáró az alárendelttel,a dictator a lovassági főparancsnokkal - ilyesmiről még az annalesekben sem történikemlítés - abban az államban, ahol a lovassági főparancsnokok egyébként a dictatori vesszőnyalábtólés bárdtól szoktak remegni és borzadni. Ilyen ragyogó fényben mutatkozott meg aző sikere és hősiessége! Így tehát ő a szerencséjére bízza magát, ha a dictator makacsul kitartanaaz istenek és az emberek által elítélt halogatás és tétlenség mellett. Ezért az első napon,mikor találkozott Q. Fabiusszal, kijelentette: mindenekelőtt azt tisztázzák, hogyan fogjákgyakorolni a megosztott fővezéri hatalmat. Ő legjobbnak tartaná, ha naponként felváltva,vagy - ha nagyobb időköz mellett döntenek - meghatározott időszakonként kapná meg egyiküka főhatalmat és az intézkedési jogot, tehát ha alkalma nyílnék valamely hadi vállalkozásra,ne csak arra legyen joga, hogy haditervet készíthessen, de arra is, hogy teljes erejével fel isléphessen az ellenség ellen. Ez a javaslat egyáltalán nem nyerte meg Q. Fabius tetszését;hiszen mindazt, amit meggondolatlan tiszttársára bíznak, a vakszerencsének szolgáltatják ki.Ő nem vesztette el főparancsnoki hatalmát, csupán megosztja valaki mással. Ezért a magahatáskörén belül jószántából sose mond le a józan hadviselés jogáról, s nem a főparancsnokságotosztja meg a másikkal naponként, vagy más időszakonként, hanem a hadsereget,hogy ha már az egészet nem irányíthatja, saját elgondolása szerint vezesse azt a részt, amelyetmegtarthatott. Így keresztülvitte, hogy - mint a consulok szokták - a legiókat osztották megegymás közt: Minuciusnak az első és a negyedik, Fabiusnak a második és a harmadik legiojutott. Ugyanígy osztották két egyenlő részre a szövetséges lovasságot és a latin segédcsapatokatis. S a lovassági főparancsnok úgy döntött, hogy táborát is elkülöníti.28. Hannibal ennek kétszeresen is örült - mert semmi sem maradt előtte titokban, ami azellenséges táborban történt; sok mindent megtudott részben a szökevényektől, részben sajátfelderítőitől -, hiszen most már a féktelenségében senkitől sem korlátozott Minuciust úgyejtheti csapdába, ahogy akarja, a hadvezetésben oly ügyes Fabius pedig elvesztette hadseregefelét.Egy domb emelkedett Minucius és a punok tábora között: amelyik fél megszállja, kétségtelenülelőnyös helyzetbe kerül ellenfelével szemben. Hannibalnak nem annyira az volt aszándéka, hogy elfoglalja - noha maga a domb is megérte volna az áldozatot -, hanem inkábbaz, hogy alkalma legyen a csatára Minuciusszal, akiről biztosan tudta, hogy szembe fog veleszállni vállalkozása megakadályozására. A közöttük fekvő terület első látásra teljességgelalkalmatlannak tűnt a cselvetésre: nem akadt rajta egyetlen erdős, de még cserjével borítottrész sem. Ám valójában annál több lehetőséget nyújtott valamilyen jól leplezett cselre, minélkevésbé lehetett egy kopár völgyben ilyesmitől tartani. Hajlataiban ugyanis olyan sziklaüregeknyíltak, amelyek kétszáz fegyverest is befogadtak. Ezekben bújt el - mindegyikben annyi,amennyi kényelmesen elfért - összesen ötezer gyalogos és lovas. Hogy azonban a teljesennyílt völgyben valamelyik vigyázatlanul előlépő katona mozgása, vagy a fegyverek csillogása56