Kellemes karácsonyt és boldog új évet! - TippNet

Jó Pajtás33rítóbb vagy, mint ahogyan mesélték. Pedigmélységes utálattal meséltek rólad.Fenyegetően szembefordult velem, az arcakissé eltorzult.– Hogy mersz így beszélni velem, büdösmagyar paraszt?!Vasbottal rácsaptam a bal karjára. Felordított,elejtette a kukoricával megtelt tarisznyát.– Így is beszélgethetünk – mondtam.Sziszegve tapogatta a karját, dühödten elindultfelém.– Megöllek, te büdös...Teljes erőből a bokájára vágtam a vasbottal.Eldőlt, mint az elkaszált katángkóró, lefeküdta tarisznyája mellé, és most már tartósabbanüvöltött. Megvártam, amíg elhalkul, és amikormár csak nyüszített, rövid beszédet mondtamfelette.– Tudod, fiacskám, nagyon nem szeretem,ha nyegle ifjoncok letegeznek. Rossz emlékeimvannak ezzel kapcsolatban. Az ilyenrossz viselkedésű és alapjában véve gyávaifjú emberek nem régen majdnem meggyilkoltak.Főleg azért, mert Rojtos Gallai Istvána nevem. Ez elég magyarosan hangzik, ésén nem is szándékozom átkeresztelkedni.Védtelen embereket sem akarok gyilkolni.Úgy hallottam, hogy ezt te lelkesen megcselekedted.Ideje tisztességet tanulnod.Kezdheted azzal, hogy tisztelettel beszélsza náladnál idősebbekkel. Ahogyan elnézlek,huszonegy-két éves lehetsz, én meg már elmúltamnegyvenhat éves, és további pofátlanságértőszinte örömmel befakasztanám akoponyádat.Csúrogi Ádám felült, felállni nem mert,vagy még nem bírt. Fájtak a csontjai, látszottrajta, hogy fél.– Az anyám magyar asszony – nyögte, miközbenkarját és bokáját tapogatta.– Őt nem ölted meg?– Becsére menekítettem.– Apáddal mi van?– Nem tudom, hogy ki az apám. Az anyámbalkézről szedett össze engem.– Rosszul tette.A szánalmasan kuporgó csúrogi jövevényekkor meglepő dolgot mondott.– Tulajdonképpen nem kukoricáért jöttemide. Magával akartam találkozni.– Hogyan mondod?– Magával akartam találkozni.– Ez már tisztes beszéd – mondtam. – Néhamég a hitvány emberek is értenek a szóból.Miért akartál velem találkozni?– Úgy hallottam, hogy maga volt TörökÁdám legjobb barátja.– Török Ádámot megöltétek.– Én akkor még nem voltam Szenttamáson.mások lőtték le a községházán. Sohasem láttamTörök Ádámot. De lehet, hogy ő az apám.Egy pillanatra meghökkentem, aztán megmajdnem elnevettem magam.– Török Ádám fekete hajú, kétméteres embervolt. Még félálmában sem nemzett volnasatnya, alávaló, vörös utódot.– Azt mondják, hogy a Csoszogó Török családbana vörös hajúak vannak többségben.– Már akik megmaradtak.– Csoszogó Török Ádám ugyanazokat azelveket vallotta, mint én. Elvette azt, ami jártneki. A szerbek is tisztelték.– Érthető. Többször szétcsapott közöttük.A vörös hajú szeplős és soványan görnyedőfiatalember néhányszor mély lélegzetetvett, majd pedig azt mondta:– Kötődnöm kell valahová. Felvenném TörökÁdám nevét. Talán nem az apám, de lehetnenagybátyám.– Szerb barátaidnak nagyon elegük vanmár belőled? – kérdeztem gonoszkodva.– Megtűrnek. Néha Török Ádámnak neveznek.– Tehát bajban vagy.– Fölvenném a nevét. Ezért akartam beszélnimagával. Milyen ember volt?– Török Ádám egyből kitekerné a nyakadat,ha még élne. Sajnos kevés Török Ádám maradtközöttünk. Nem mintha igazi hős lett volna...– Milyen ember volt?– Erős és akaratos.– Felveszem a nevét.Elszomorodtam és majdnem elérzékenyültem.– Török Ádám most nagyon dühöng odalenta pokolban – mondtam. – Várni fog rád. Őlesz az, aki nyársra húz és tűz fölé tart, amiértmeggyaláztad a nevét.– Olyan akarok lenni, mint ő.– Sohasem leszel olyan – mondtam. – Hitványsenkiházi maradsz egész földi életedben.A föld alatt pedig megvár Török Ádám, és majdmegmagyarázza, hogy mi az ördög mestersége,és hogy hol lakik a Jóisten.– Felállhatok? – kérdezte még mindig igenfájdalmas arccal.– A tarisznya marad – mondtam.A satnya csúrogi Török Ádám felállt, bicegveelindult a falu irányába, vagy húsz lépésután fenyegetően még visszakiáltott.– Találkozunk még!– Akkor is vasbot lesz nálam – mondtam.Ezután évekig nem láttam. Hallottam, hogynépgyűléseken ágál a faluban, dicsőítette asztálini szocializmust, szorgalmazta a szövetkezetesítést,de azután lassanként félretolták,talán azért, mert beszédeinek nem volt hitele,vagy inkább azért, mert a szenttamási magyarokmélységesen utálták, a szerbeknek pediga megnyugvás időszakában tulajdonképpennem volt rá szükségük, meg egyébként semtartották sokra. Alábbvaló munkákat bíztak ráa községházán.Fenyegető kiabálásának rám nézve tehátnem lett semmi következménye, jártam ésőriztem a devecseri határt, rendszeresen megkaptama járandóságomat, nem nélkülöztünk,téli estéken összeültünk a szomszédokkal, beszélgettünk,én gyakran játszottam a citerán,énekeltünk együtt, időnként módjával mégpálinka és bor is került az asztalra, visszaigazodtunkrégebbről megszokott életünkbe,decemberi alkonyatokon a gyerekek az angyalivígasságot hordozták, énekeltek az ablakokalatt és mi szívesen adtunk nekik ajándékotkarácsony éjszakáján. A karácsony utániIstván-napot, a névnapomat pedig mindenesztendőben hangosabban és több zenésszelünnepeltem. Reggeltől éjfélig váltogatták egymásta zenészek a házunkban, szép nagy névnapokatrendeztem a karácsonyi ájtatosságokután. Ezt is megengedhettem magamnak.És megszületett a második unokám is. Fiúlett, én ezt már évekkel előbb megjósoltam.Őt is Rézi segítette a világra, nagyanyai gyöngédséggelmegfürdette, egyből látta, hogyéppen olyan egészségesen barna bőrű, mintapai nagyapja, a Gion Márton, tehát a Mártonnevet kell adni neki. Így is lett, mindannyianörültünk a hangosan bömbölő erős csecsemőnek,csakhogy nagyon rossz időben született.Ekkor bomlott meg először a szocialistavilág. Megalakult a Tájékoztató Iroda, fejünkfölött a politika valahol összecsapott egymással,Moszkvából és más keleti fővárosokbólcsúnya dolgokat kiabáltak Jugoszláviára, Titótegyre gyakrabban nevezték imperialista ügynöknekés láncos kutyának, ami engem nemzavart volna különösebben, sokak fejébenazonban zavarodottságot hozott, véget ért arövid békesség, megint kiabálások hallatszottak.Esti szomszédsági tanyázásainkon mármi is halkabban beszélgettünk. Kivárásra rendezkedtünkbe, valamennyien túléltünk márkét háborút, én egy kivégzést is megúsztam,majdnem mosolyogva figyeltem a – ezt KatonaAndrás, a szemközti szomszédom mondtaegy esti beszélgetéskor – martalócok marakodását.Ki akartam maradni belőle. Persze nemsikerült.Egyik kora reggelen látszólag véletlenülszembejött velem Mudrinszki Ozren, a fiatalbegluki szerb pékmester, a téglagyári utcaés a becsei út sarkán találkoztunk. Biztos vagyokbenne, hogy nem véletlenül. MudrinszkiOzren nagyon jól tudta, hogy mikor és merreindulok ki a határba.Nem voltunk közeli barátok, de segítettünkegymásnak, amikor még pisztolyt hordtunk.Én elnéztem neki bizonyos garázdaságokat amagyar években, amikor nálam volt pisztoly,ő meg segített nekem a háború végén, amikorcsak a szerbek hordták a fegyvert. Későbbmindketten félretettük pisztolyainkat, előbbén az enyémet, a góré gerendája mögé rejtettem,azután ő talán a ruhásszekrénybe pakoltabe a magáét, mert gyorsan felhagyott a politizálással,visszatért a kenyérsütéshez. Mostazonban megint pisztoly volt a derekán.