prókai annamária (1963-2000) - Színház.net

V I L Á G S Z Í N H ÁZszínészek ritka átéléssel eljátszották. (Az márcsak a krónikás külön szerencséje, hogyláthatta az előadást.)Az írónő „újraírta " Szophoklész egyikelveszett tragédiáját, amelynek cselekményét afennmaradt töredékeken kívül Ovidius feldolgozásábólis ismerhetjük. A Három madárazonban nem rekonstrukció, nem archaizálóujjgyakorlat vagy a klasszikusnak állítottemlékmű, de nem is mitológiai motívumokraépülő „posztmodern" katyvasz, hanemmegrázó és éretten poétikus modern dráma,modernkedés nélkül, klasszikus tragédiaisúllyal. Jelenetei feszesek; mondataikorszerűek és veretesek egy-szerre,költőiségük magától értetődő. Szépmetaforák, hol robusztus, hol játékosankönnyed verselés. A mai szavak használata, anyelvi sokszínűség sehol nem hatásrombolóananakronisztikus.A történet röviden: Téreusz trák királyszerelmes Pandion athéni uralkodó lányába,Philomélába. Legtitkosabb álmát érzi beteljesülni,amikor Pandion - hálából, amiértvárosát megmentette - neki ajánlja lányakezét. Csakhogy félreértés történt: az imádottlány nővéréről, Proknéról van szó. Téreuszbecsülettel magába fojtja vágyait, és évekenát zokszó nélkül él azzal, akit nem szeret(fiuk is születik, Itisz), mígnem egyszer - éppProkné kérésére - kénytelen útra kelni, hogyelhozza Philomélát a nővéréhez. A hazaútonnem tudja türtőztetni magát, megvall-ja szerelmét a lánynak, majd leteperi,megerőszakolja. Ezután félelmében kivágjaPhiloméla nyelvét, őt magát sziklabörtönbezárja, aztán halálhírét költi, de titokban eleljárhozzá, és megpróbálja kiengesztelni.Philoméla levelet küld a nővérének; az,mikor rátalál meggyalázott, megcsonkítotttestvérére, hazaviszi, és szörnyű bosszúteszel ki. Megöli fiát, az ötéves Itiszt, és ahúsából készült pástétomot megeteti férjével,a gyermek apjával. A bűnös és a kétbosszúálló nővér madárrá változik; a lányaitaggódva kereső ősz Pandion tanácstalanulnézi az eget.A rendezőnő londoni színházakbanszokatlan precizitással és invencióval állítottaszínre, a „vegyes " (fekete és fehér bőrűszínészekből álló) társulat érzékenyen,szépen, erőteljes jelenléttel játssza a darabot.A tragédia a lelkekben zajlik, sem külsőségesszínészi eszközök, sem naturálisan ábrázoltborzalmak nem „segítik" a hatást. Nagyobbszínházban nem működne az a fegyelmezett,lefojtott, szinte teljesen gesztus nélkülimikroexpresszivitás, amely a rezzenéstelenarc, a meg sem rebbenő tekintet mögött hurrikánokatérzékeltet anélkül, hogy a színészfolyton „megmutatná" az érzéseit, „kifeléfordítaná" a lelkét.A kórus a négy főszereplőétől eltérőstílusban játszik: néhol együttérzőn csipognak,többnyire azonban kajánul kárognak afekete ruhás alakok, akik az előadáslegnagyobb részében csak afféle polcokongubbasztanak.A felfokozott intimitás szinte elviselhetetlennéválik, amikor Téreusz az elé tálaltpástétomot (saját fia húsát!) előbb lassankóstolgatja, majd egyre jóízűbbenmohóbbanfalja. Egy-egy kis falat a szája szélén marad,vagy ruhájára pottyan, olyankor azttakarékos-falánk módon ujjával fölcsippenti.Egyszer-egyszer megroppan valami a fogaalatt. Végül még a tányért is gondosankitörli. Es - igen - ebben a csöpp kis térben aszagok elől sem lehet elmenekülni; hiábatudjuk, hogy a színész nem azt eszi, amitodaképzelünk, hanem a kellékes előkészítetteélelmiszert fogyaszt, azért azorrunkban mégiscsak hús szagát érezzük (ésnem számít, hogy ez itt marha, sertés vagyborjú).Ez volt az egyik leghatásosabb - legfájdalmasabb- pillanat, amit színházban valahaátéltem. De csakis azért működhetett így,mert a lenyűgöző erejű játék kezdettől fogvatartott, mert a színészek jelenléte eltéphetetlennétette a néző és a drámai eseményekközti kapcsot.Sokat panaszkodunk, hogy a „komoly"színház kis stúdiókba szorul. Hátha nem is eza legnagyobb veszély, amely művészetünketfenyegeti?UPOR LÁSZLÓANDREA VALEAN-GORAN STEFANOVSKI-NENAD PROKICKELET-EURÓPÁRÓL90-es évek: illúziók és realitásAz összeállítás - amely a Theater heute 2000. júniusi számábanjelent meg - három kelet-európai színházi embert szólaltat meg azelmúlt évtized általános, illetve kulturális-színházi benyomásairól.Hármójuk közül Andrea Valean fiatal román drámaírónő, akinek Hafütyülni akarok, fütyülök című színdarabját a MarosvásárhelyiNemzeti Színház román tagozata mutatta be; ez az előadás került aBonni Biennale műsorára. Goran Stefanovski ismert jugoszláv drámaíró,akinek Hotel Európa című nagy sikerű művét 2000-ben aBécsi Ünnepi Hetekkel közös vállalkozásban mutatták be; NenadProkić pedig drámaíró, és a belgrádi BITEF fesztivál vezetője.KÉRLEK, NYELJ EL!Amikor még egészen kicsi voltam, Európa titokzatos ország voltszámomra, ahol Tobleronét kapni, és rágógumit minden lehetőszínben, még olyat is, amelyik elolvad a szájban. Mindezt egyszomszédunktól tudtam, aki évente egyszer kis csomagot kapott„odaátról", gyönyörűen csomagoltat, jó szagút. És mialatt mi öten,gyerekek megosztoztunk egy darab Tobleronén - azt hiszik, ezlehetetlen?, én egyszer hat részre osztottam egy darabkát -, terveketkovácsoltunk Európának, a csokoládé és a rágógumi királyságánakmeghódítására. Számunkra kissé homályos volt, miért nem tartozunkmi is ehhez az Európához, holott az iskolában azt tanultuk, hogyföldrajzi szempontból mi is a részei vagyunk.Később, amikor a rágógumi helyébe a farmernadrág lépett - ame-lyen sajnos nem lehetett megosztozni -, az iskolában azt tanultam,hogy az én országom volt a keresztény világ utolsó bástyája, amelyegész Európát védte a török inváziótól. Erre nagyon büszke voltam.Az iskolában ezenkívül azt is megtanultam, hogy abban a „másik"Európában a burzsoázia uralkodik. A burzsoáziánál semmi sem voltveszélyesebb és romlottabb - ezért nekünk ott semmi keresnivalónk,mint ahogy nekik sincs keresnivalójuk nálunk. Ha mégis eljönnekhozzánk, csak azért teszik, hogy kémkedjenek. Ennélfogva ébernekkell lennünk. És a farmernadrág, a rágógumi és a csokoládé sem nemegészséges, sem nem hasznos - nálunk semmi szükség az ilyesmire.Hódítási terveink ennek ellenére megmaradtak; hiszen talán éppen ezaz Európa tehet üres hűtőszekrényeinkről, hideg lakásainkról...Még később, a gimnázium első évében néhány barátommal aszünidőben európai utazást tettünk. Hogy hogyan? Könyvekkel.Művészeti és képeskönyvekkel, térképekkel és szótárokkal. Maelmondhatom, hogy életem legizgalmasabb utazása volt. Képzelőerőbennem szenvedtünk hiányt, és jobb programunk amúgy semakadt. A tévéműsor naponta másfél óráig tartott, s abból is egy órátCeauşescu vett igénybe. Es ha a könyvesboltban egy jó könyvet akartunkvenni, meg kellett vesztegetni az eladókat.Azután jött '89 decembere. Kimentem az utcára, hogyfelszabadítsam magunkat. Tizenhét éves voltam, nem tudtampontosan, hogy ez mit jelent, de akár a sok ezer fiatal az utcákon, én iskészen voltam rá, hogy meghaljak a szabadságért. Ezekben anapokban hősök lettek belőlünk, Európa csodálattal nézett ránk.Mindenhonnan jöttek a segélyszállítmányok, gyógyszerrel, ruhákkal,