SZ&P2/Társadalmi performansz

A társadalmi performansz kulturális pragmatikája
ellenőrzését” (Goody 1986:16–17), és az értelmezés hatalmát az elit kezében csoportosítja.
Ezen új hatalmi monopólium kialakulása mellett, pontosabban emiatt,
kialakul a performansz szigorú ellenőrzésének követelménye is, hogy az egymástól
távol eső, alárendelt csoportokat ideológiailag kontrollálni lehessen. Evans-
Pritchard egyszer azt írta, hogy a nuer főnöknek csupán „rituális kvalifikációkra”
van szüksége ahhoz, hogy „eljátszhassa szerepét a vitákban és veszekedésekben”
(1940:172, az én kiemelésem). Mivel a nuereknek nincs „se törvényük, se kormányzatuk”,
és nincsen náluk valódi társadalmi rétegződés sem, a főnöknek pusztán
azért engedelmeskednek, mert „szent ember” (1940:173). A politikai rendszerek
eredetét kutatva Eisenstadt ugyanerre mutat rá: „a vallási szféra viszonylagos
autonómiája, a közösségből és más intézményekből történt »kiágyazódása«” miatt,
a politikai legitimáció természete teljességgel megváltozott – írja (1963:65). A gazdasági,
politikai és ideológiai eliteknek most már maguknak kell szentté avatniuk
magukat. Mint Eisenstadt fogalmaz, az elitek ma „megpróbálják megtartani a hatalmat”
(uo., az én kiemelésem), nem pedig automatikusan birtokolják.
„Mindegyik eddig vizsgált társadalomban a vezetők úgy próbálják ábrázolni
magukat és az általuk bevezetett politikai rendszert, mint speciális kulturális
szimbólumok és küldetések hordozóját. Megpróbálják kivételes civilizációs értékek
továbbítóiként lefesteni magukat (…) E vezetők mind úgy igyekeznek
feltűnni, mint saját hagyományaik védelmezői és fenntartói, s minimalizálni
próbálják minden más csoport igényét arra, hogy a vezetőket megítéljék, értékeljék
vagy legitimációjukat megkérdőjelezzék.” (Eisenstadt 1963:141, az én
kiemelésem)
Az itt bemutatott modell szempontjából mindez azt jelenti, hogy a performansz
elemei szétválnak, defúzió jön köztük létre: (1) az írásbeli előtér-forgatókönyvek
elválnak a kollektív háttér-reprezentációktól, (2) a szimbólumtermelés eszközei
nem lesznek elérhetők a társadalmi cselekvők jelentős része számára, és (3) a központi
szimbolikus cselekvéseket végrehajtó elit elválik a közönségtől. A természetesség,
amely a szimbolikus cselekvést rituálissá avatta, átadja a helyét a mesterséges
tervezésnek. A performatív cselekvés kiművelt, kevésbé automatikus gyakorlattá
válik.
A színházi performansz megszületése
Történeti vizsgálódásunk e pontján, a performansz témája analitikusan adódik
az első részben bemutatott elméleti kérdésekből. Világosan látszik, hogy a szegmentált,
komplex, rétegzett társadalmak létrejötte teremtette meg a feltételeket, sőt
az igényt a rítusok performansszá alakulásához. E performansz, mint a szimbolikus
kommunikációnak a korábbinál esetlegesebb formája, megalkotói és közönsé-
39
Paper-02.indb 39 2009. 05. 20. 1:46:14