SZ&P2/Társadalmi performansz

A társadalmi performansz kulturális pragmatikája
szerep kettősségét (Aston–Savona 1991:118). A kora XVIII. században, amikor a
szekuláris forradalmak újrarendezték a hagyományos és szent társadalmi struktúrákat
(Brooks 1976), az e fajta „érzelmek nélküli” előadásmódot mély kritikával
illették. A Színház paradoxonában Diderot (1957 [1830]) támadja azt a fajta színészi
játékot, amely az érzelmeket gesztusokkal próbálja kommunikálni, ahelyett,
hogy megtestesítené őket. Igazán azonban csak a késő XIX. század úgynevezett új
színháza esetében történt meg – amikor a társadalmi és kulturális differenciálódás
sokkal nagyobb méreteket öltött már –, hogy a Strindberg és Ibsen által kezdeményezett
pszichológiai színház a szubjektív megtestesítés és átélés követelményét
állította a színészek elé.
Éppúgy, mint ahogy Arisztotelész megírta a forgatókönyvírás „szakácskönyvének”
szánt Poétikát, a mítosz hanyatlásával a modern színjátszó technikák orosz
feltalálója, Konsztantyin Sztanyiszlavszkij is megalkotott egy „rendszert”, amely
a hivatásos színészeket arra tanítja, hogy miként hozzák létre a természetes és
közvetlen játék illúzióját. Sztanyiszlavszkij először is a színész és a forgatókönyv
különválasztását hangsúlyozza. „Mit gondolsz?” – dörren rá a színészpalántára
(Sztanyiszlavszkij 1989 [1934]:55).
„Azt hiszed, mindent megtudhatsz az írótól, ami a jó játékhoz szükséges? Le
tudnád-e írni, akár száz oldalon is, a szereplő teljes életét? Elég részletet közöl-e
például a szerző arról, hogy mi történt a szereplővel a cselekmény kezdete előtt?
Szól-e arról, hogy mi történik majd a cselekmény vége után vagy mi történik a
jelenetek között?” (uo.)
Éppen ez a különválasztás az, ami a színész munkáját annyira fontossá teszi, s a
fúzió lehetőségével ruházza fel.
„Mi azt hívjuk életre, ami a szavak között van; a mi saját gondolatainkkal töltjük
ki a sorok közeit, saját viszonyokat alakítunk ki a darab többi szereplőjéhez, s
életük különféle körülményeihez; saját magunkon szűrünk át minden anyagot,
amit a szerzőtől vagy a rendezőtől kapunk; átdolgozzuk, saját képzeletünkkel
helyettesítjük be őket.” (1989:52, saját kiemelésem)
A színjátszás művészete az önállóság látszatának eltüntetéséről szól. A fő cél az,
hogy úgy tűnjön, mintha a színész nem is végezne munkát, mintha nem lenne a
szereplőén kívüli, saját személyisége. „Mutasd, mit tennél, ha mindezek az elképzelt
tények igazak volnának” – tanácsolja Sztanyiszlavszkij (1989:46). Azt javasolja a
színésznek, hogy helyezkedjen egy „mi történne, ha” helyzetébe, tegyen úgy, mintha
a forgatókönyvi helyzet a saját életében fordulna elő. Ily módon „a benne feltámadó
érzelmek a képzeletbeli személy cselekedeteiben fejeződnek ki”, mintha az
„valóban a színjáték körülményei közé került volna” (1989:49; vö. Goffman 1956:48
63
Paper-02.indb 63 2009. 05. 20. 1:46:16