SZ&P2/Társadalmi performansz

Színház és Pedagógia ◆ 2
Egyszerűbben fogalmazva, a kritikai és értelmező ítéletek szabadon és vég nélkül
járják át a dráma világának mind színházi, mind társadalmi formáját. A társadalmi
kapcsolatok (public relation) szakma, a huszadik század újítása, megpróbálja
előre kialakítani és behatárolni azokat az értelmezéseket, amelyekhez ezek
a kritikák folyamodhatnak. Minél inkább komplex és pluralizált egy társadalom,
annál kiterjedtebbek a kritikának és önértékelésnek ezek a körei.
A természetesség kihívása:
a szereplő egybeolvasztása (re-fúziója) a szereppel
Még ha a szimbólumteremtés eszközei rendelkezésre állnak is, és jóakaratú hatalmak
döntenek velük kapcsolatban, még ha a forgatókönyv elég erős, és a színrevitel
ügyesen kialakított is, abban az esetben sem garantált, hogy a performansz
sikerrel jár. Az eljátszás komoly kihívás, amely még hátravan. A szereplőknek
hatásosan kell eljátszaniuk szerepeiket, és ezt gyakran nem képesek megtenni.
Veltrusky például, miközben elismeri, hogy a jelentés létrehozásának hatalma
„sokféle dolgon múlik, a kosztüm részleteitől a díszletig”, mégis azt állítja, hogy „a
lényeg az, (…) hogy a színész ezeket a jelentéseket képes-e önmagán összpontosítani”
(1964:84).
A kisebb léptékű társadalmakban a rituális performerek olyan szerepeket adnak
elő, amelyeket a valódi társadalmi közegben is betöltenek, vagy amelyek a
szent mítoszokból származnak, és ezért bensőségesen ismerik őket. A posztrituális
társadalmakban azonban ennél jóval bonyolultabb a helyzet. A színházi
performanszok esetében a színész olyan szakember, akinek a színpadon kívül semmi
köze az előadott szerephez. Egy igazságtalanul mellőzött esszéjében Simmel
világosan megfogalmazza ezt a problémát: „A színész szerepe, ahogyan az a leírt
színdarabban kifejeződik, nem egy teljes személyiség (…) nem egy ember, hanem
olyan dolgok összessége, amelyet irodalmi eszközökkel el lehet mondani egy emberről”
(1968:92). A társadalmi drámák esetében a szereplők gyakran olyan szerepet
játszanak el, amelyet valóban betöltenek, de mindig kérdés, hogy vajon képesek-e
benne is maradni ebben a szerepben; legitimációjuk állandó kritika tárgya; s
magával a szereppel szemben is érezhetik magukat távolinak és idegennek.
Ahogy a színházi drámában a színész egyre inkább elválik az általa játszott szereptől,
úgy válik egyre nagyobb intellektuális feladattá egyfelől a színész és szöveg,
másfelől a színész és közönség egységének megteremtése (re-fúziója). Amikor a
társadalmi szövegek nagyobb tekintélynek örvendtek, kevésbé voltak vitatottak
és nem váltak le annyira az otthonos társadalmi szerepekről, a hivatásos színészek
létrehozhatták ezt a fúziót – sokkal inkább indexikus, semmint ikonografikus
módszerekkel. A később színpadiasnak, hipokritának nevezett előadási módban,
a performer jobbára csak rámutatott a szövegre, és nem próbálta megtestesíteni
azt. Ez a megközelítés inkább hangsúlyozta, semmint elrejtette a színész és a
62
Paper-02.indb 62 2009. 05. 20. 1:46:16