SZ&P2/Társadalmi performansz

A társadalmi performansz kulturális pragmatikája
ra korlátaitól”, hogy olyan performanszt adjanak elő, „amelyen kevéssé érződnek
annak a hosszú és türelmes nevelési folyamatnak a nyomai, amelynek ő maguk
termékei”.
Inkább a szexuális hatalom, mint az osztályhatalom hegemón gyakorlását kritizálva
Butler hasonlóképpen érvel. A társadalmi nem (gender) sikeres performansza
– mondja – láthatatlanná teszi a mögötte rejlő patriarchális uralmat. A különbség
Bourdieu-vel szemben az, hogy Austin és Turner elméleteire építve Butler explicit
módon is alkalmazza a performansz fogalmát:
„A gender (…) egy olyan konstrukció, amely elrejti a saját eredetét. A hallgatólagos
kollektív megállapodás, hogy különálló és egymás ellentétét jelentő nemi
szerepeket adjunk elő, termeljünk ki és tartsunk fent, elrejti ezeknek a termékeknek
a hiteles előadása (…) Az anyagiság lényege éppen ez: egy konstruált
identitás, egy performatív megvalósítás, amelyet a mindennapi társadalmi közönség,
beleértve magukat a szereplőket, elhisz, és ennek a hitnek megfelelően
gyakorol.” (Butler 1999:179)
Amikor a posztrituális dráma megjelent az ókori Görögországban, Arisztotelész
kijelentette, hogy a színjáték „a cselekvés imitációja, nem pedig maga a cselekvés”.
Amikor re-fúzióról van szó, ezt a figyelmeztetést senki sem veszi figyelembe. A
performansz ismét valószerű lesz – megteremti a valódiság látszatát. Cselekvésnek
tűnik, és nem a cselekvés imitációjának. Ezt a jó performansz és flow által elért
valószerűséget írja le Barthes (1972:15) híres esszéjében a „valódi pankrációról”.
Azt mondja, „a néző éppen olyan spontánul éli át a látottakat, mint egy külvárosi
mozi közönsége” (1972:15 magyarul: 1983:10).
„A közönség különben fütyül rá, hogy a verekedésben mennyi a szemfényvesztés,
és neki van igaza. Vakon megbízik az előadás fő erényében, amely nem más,
mint hogy megsemmisít minden indítékot és minden következményt: neki nem
az a fontos, amit hisz, hanem amit lát.” (uo.)
Most, hogy kidolgoztuk a performatív siker és kudarc kritériumait, visszatérhetünk
a performansz elemeinek és ezek egymáshoz való viszonyainak részletesebb
elemzéséhez. A drámaelmélet alapján, a performansz alapelemeit komplexebb
egységekre bontom, s mindezt megfeleltetem a nyilvánosság színterét megalkotó
társadalmi drámákkal. A színházi és társadalmi dráma együttes kezelése az érvelés
mindkét oldalát megerősíti; egyúttal empirikus alapállításomat is igazolja: a
komplex társadalmakban a társadalmi cselekvés azért olyan gyakran rítusszerű,
mert performatív marad. A színház elterjedését megalapozó társadalmi körülmények,
egyben a szimbolikus cselekvés poszt-rituális formáinak elterjedését is
lehetővé teszik.
51
Paper-02.indb 51 2009. 05. 20. 1:46:15