SZ&P2/Társadalmi performansz

Színház és Pedagógia ◆ 2
Pszichológiai fogalmakkal, ez a természetesnek tűnő re-fúzió az, amit
Csíkszentmihályi (1975) „flow”-ként ír le, a virtuóz művészeti, sport- és játékteljesítményekkel
kapcsolatban (vö. Schechner 1976). Az általam kidolgozott fogalmak
szerint Csíkszentmihályi a szöveg, a kontextus és a szereplő egybeolvadásáról beszél
ezekben az esetekben, amelyben a szereplők elvesztik öntudatukat, sőt a cselekvést
figyelő közönségről is megfeledkeznek. „A cselekvés és a tudat összeolvadása
miatt” írja Csíkszentmihályi, „a flow-t megtapasztaló személy nem rendelkezik
dualisztikus perspektívával” (1975:38). A performansz elemeinek egybeolvadása
nemcsak a szereplők, hanem a közönség számára is lehetővé teszi, hogy megtapasztalják
a flow-t. Ez azt jelenti, hogy minden figyelmüket közvetlenül a színre
vitt szövegre irányítják, kizárva minden egyéb lehetséges magyarázó referenciát.
„A flow tapasztalatához szükséges lépések: a valóság kizárása, valamely elemének
kontrollja, és a visszacsatolásra való olyan erős koncentráció, amely bármely más
ingert kizár” (1975:53–54).
A komplex társadalmakban a performanszok úgy próbálják felszámolni a
fragmentáltságot, hogy a flow létrehozására és az autenticitás megvalósítására
törekednek. Megpróbálják a rítus pillanatnyi tapasztalatát feltámasztani, kizárni
vagy letagadni a társadalmi és kulturális különválások (de-fúzió) hatásait. Sűrítve
azt mondhatnánk, hogy a sikeres performanszok újra összeillesztik a történelmet.
Lerombolják az akadályokat, amelyeket történelem felépített: a megosztottságot
a háttér-kultúra és a forgatókönyv, a forgatókönyv és a szereplők, a közönség és a
színrevitel között. A sikeres performanszok átlépik a jelentésnek azt az eltérését,
amelyet Derrida différence-ként (elkülönböződésként) ismert fel (1991, magyarul
é.n. 43–65). A sikeres performanszban a jelek valóban azzá válnak, amit jelentenek.
Szimbólumok és referenciáik eggyé válnak. A forgatókönyv, a rendezés, a szereplő,
a háttér-kultúra, a színrevitel (mise-en-scène), a hallgatóság, a szimbólumteremtés
eszközei – a performansz mindezen különálló elemei szétválaszthatatlanná és
láthatatlanná válnak. A performansz aktusa maga lesz a hatás (vö. Austin 1957,
magyarul 1990). A színész Hamletté válik, az esküt tévő ember elnökké.
Bár a re-fúzióhoz társadalmi hatalom kell, a valóban sikeres performansz elrejti
ezt a hatalmat. A sikeres performansz esetében a társadalmi kényszerek nem úgy
jelennek meg, mint a performanszt segítő vagy akadályozó külső, hegemón erők.
Ehelyett mint a jelek hordozói, a reprezentáció eszközei, mint a szándékolt jelentés
közvetítői jelennek meg. Erre gondol Bourdieu, amikor a kifinomult művészeti ízlés
gyakorlásáról mint a kultúra „természetessé válásáról” beszél (1990 [1968]:211).
A connoisseur esztétikai ítélete nem más, mint egy sikeres performansz, abban az
értelemben, hogy tökéletesen elrejti saját „mesterséges és mesterségesen elsajátított”
voltát, és azt is, hogy az, saját osztálya kiváltságos szocializációjának köszönhető.
„Az esztétikai ítélet virtuózai”, írja Bourdieu, művészeti tájékozottságukat
lezseren adják elő, mintha az természetes volna. Céljuk, hogy „az esztétikai kifinomultságnak
olyan tapasztalatát mutassák be”, amely „tökéletesen szabad a kultú-
50
Paper-02.indb 50 2009. 05. 20. 1:46:15