Családi Kör, 2017. július 13.

BALKÁNI ÁLLATFARM
Srebrenica szelleme
Július 11-én emlékezünk meg a srebrenicai
tömegmészárlás 22. évfordulójáról.
A történet, azt hiszem, mindenki
számára ismeretes, de röviden álljon itt
a lényeg. 1995 júliusában a szerb erők Ratko
Mladić parancsnoksága alatt egy helyre
terelték a Srebrenicára menekült bosnyákokat,
különválasztották a férfiakat és
a nőket. Mladić a gyerekeknek még cukrot
is osztogatott, hogy elhitesse, semmi félnivalójuk
nincs. Az ezt követő napokban több
mint nyolcezer férfit és kiskorú fiút gyilkoltak
le és temettek tömegsírokba a környező
erdőkben. Akik elszöktek, azok után hajtóvadászatot
rendeztek. Az azonosított áldozatok
száma jelenleg 8372, de ez még mindig
nem a végleges szám. Az idén a városka
melletti potočari emlékhelyen 70 újabb áldozatot
helyeznek örök nyugalomra, köztük
öt kiskorú gyermeket.
A Hágai Nemzetközi Törvényszék a Bosznia-Hercegovina
által Szerbia ellen népirtás
miatt indított perének ítéletében megállapította,
hogy a boszniai Szerb Köztársaság
hadseregének egyes egységei népirtást követtek
el Srebrenica területén 1995 júliusában.
Szerbiát nyilvánosan elítélték annak
meg nem akadályozásáért, valamint az elkövetők
– elsősorban Ratko Mladić – felelősségre
vonásának elmulasztásáért és kiadatásának
elmaradásáért.
Már nagyon sokszor írtam Srebrenicáról,
és még nagyon sokszor fogok is. Több
okból. Mert a második világháború utáni
legnagyobb gaztettről van szó Európa
területén, mert Szerbia még mindig nem
szembesült mindazzal, amit a szerbség nevében
hadurak és végrehajtóik elkövettek,
mert a mai napig jelen van a népirtás tagadása
és az áldozatok száma körüli licitálás,
és elsősorban azért, mert a srebrenicai tömegsírok
ma is a napi politika eszközei.
Először 2005-ben írtam erről a témáról,
amikor újságíró-kollégámmal, Vígi Zoltánnal
részt vettünk a népirtás 10. évfordulóján.
Megrázó, emlékezetes, lelket szorongató,
de örök életre szóló élmény volt. Aki
már járt Boszniában, és ismeri az ottani táj
szépségét, az át tudja érezni, miről írok.
Srebrenica egy völgyben helyezkedik el. Ha
az ember körbenéz, zöldellő hegyeket láthat,
amelyek csúcsai a felhők párájába vesznek.
Aztán, amikor a természet szépségétől
és békéjétől megittasulva körbenéz az emlékközpontban,
a tömegsírokon, összeszorul
a szíve. A táj magába szívta az átélt embertelenséget,
a gaztetteket, megjegyezte,
kik voltak azok, akik ártatlan ezrek vérét ontották
az ő ölében. Az újratemetendő áldozatok
zöld koporsóit, a fehér sírok erdejét,
a gyászoló anyákat, nővéreket látva pedig
összeszorul a szívünk, és egyszerűen nem
értjük, hogyan történhetett meg ez a tragédia.
Hogyan lehet ember képes ilyesmire.
Kizárólag azért, mert a másik ember nem
Istenhez, hanem Allahhoz imádkozik, kelet
felé fordulva. Akivel előző nap még együtt
kávézott, együtt ünnepelt keresztény és iszlám
ünnepet, együtt rúgta a bőrt, együtt
kocsmázott, örült, nevetett, azt később lelövi,
mint egy vadat.
Ezért is megrázó, hogy 22 évvel a történtek
után a sírhantok még mindig nyitva
állnak, és jöttment, érzéketlen, karrierista
vagy korlátolt nacionalista egyének és politikai
erők nap mint nap meggyalázzák. Említhetnénk
itt a szerb újságírókat is, például
az egyesek szerint tényfeltáró és a Nyugatot
leleplező Boris Malagurskit, aki Srebrenica
Fest 2017 címmel készített egy szerinte
vicces videót, amelyben elvitatja a népirtás
tényét. Vagy a boszniai háború idején az
uszításban élenjáró szerb újságírónőt, Ljiljana
Bulatovićot, aki Srebrenica – hazugság
és csínytevés a szerb nép ellen címmel
írt könyvet, amelyet néhány nappal a megemlékezés
előtt terveztek bemutatni Srebrenicán,
de végül a helyi szerb hatalom elhalasztotta
az eseményt. Ami ugye nem azt
jelenti, hogy lemondták.
A boszniai szerbek fővárosában, Banja Lukán
egy szerb hazafias szervezet Ratko Mladić
tábornok támogatása – stop a Srebrenicáról
szóló hazugságoknak címmel tart tiltakozó
sétát. A szervezők elmondták, megünneplik
Srebrenica felszabadítását, amelynek során a
„bosnyák hordák” gaztettet követtek el a szerb
nemzet ellen, és arra is rámutatnak, hogy az áldozatok
számával a másik fél manipulál.
A megemlékezésnek mindig fontos pontja,
hogy Szerbia milyen szinten képviselteti
magát, megjelenik-e az aktuális államfő,
kormányfő, vagy sem. Boris Tadić többször
is tiszteletét tette a megemlékezésen, persze
tudni kell, hogy neki és pártjának semmilyen
kötődése nem volt az elkövetőkhöz. Ezenkívül
a DP kormányzásának idején, 2010-ben
fogadta el a szerb parlament az itt történtek
elítéléséről szóló határozatot. Aleksandar
Vučićtyal már más a helyzet. Két évvel
ezelőtt, amikor megjelent a helyszínen, kifütyülték,
rátámadtak, ő maga gyilkossági
merényletként kvalifikálta az esetet, összességében
sikerült neki elérnie, hogy a megemlékezés
ne az áldozatokról, hanem róla
szóljon. Az incidensen nem kell különösebben
meglepődni, hiszen arról az emberről
van szó, aki a vérontás során a legaktívabb
szerepet játszó radikálisok egyik fő embere
volt, aki a szerb parlament szószékéről üzente
meg, hogy minden szerb áldozatért száz
muzulmánon vesznek revánsot a szerbek, és
aki néhány évvel ezelőtt még Ratko Mladić
sugárút feliratú utcatáblákkal pózolt Belgrádban.
Egyszóval, még csak Willy Brandt
gesztusát megközelítő lépést sem tett a bosnyák
áldozatok felé.
Ismerve azonban a tényeket, hogy például
a horvátországi háborús bűnökért jogerősen
elítélt volt JNH-s tisztet, Veselin Šljivančanint
a haladók turnéztatják a szerbiai városokban,
és úgy általában is jellemző a szerb belpolitikára
a kilencvenes évek revíziója – lévén a hatalmi
szereplők ugyanazok –, a boszniai szerb
entitásban történő dolgok is közvetve a belgrádi
hatalom számlájára írhatók.
Mindaddig, amíg Szerbia nem ismeri el
őszintén, hogy Srebrenicán a szerb nép nevében
mészároltak le több mint nyolcezer
embert, és ehelyett relativizálják az áldozatok
számát, az elesett szerb katonák számával
összeméregetve, a sírhantok temetetlenek
maradnak, az áldozatok pedig nem lelik
meg a békéjüket. Csak remélni tudjuk, hogy
az ahhoz vezető út nem egy újabb, még nagyobb
vérontáson át vezet majd.
BAJTAI Kornél
2017. július 13. 5