Családi Kör, 2019. július 4.

asztalizene
Múltkor vettem a sarki kínainál
egy szép új szemetesládát/
szemetesvödröt/szemétkosarat...
kánát..., egy egyszerű
szemetest, hogy is mondjam? Nem jön a
nyelvemre ez a szó, és az annak köszönhető,
hogy kisgyerekkoromban, amikor
otthonossá kezdtem válni a magyar nyelvben,
Bezdánban, a nagymamáméknál egyáltalán
nem volt szemét, se szeméttároló
alkalmatosság. Hogyhogy nem? Mert az én
nagyszüleim ökonagyszülők voltak.
Rég volt, talán igaz se volt. A konyhai szemetet,
a hagyma-, krumpli-, borsóhéjat és
egyéb szerves hulladékot ki kellett vinni
a „ganéra”, vagyis a hátsó udvarban
terpeszkedő trágyadombra, amelyen
és amely körül tyúkok, csirkék kapirgáltak,
és persze mindig volt egy kakas
is. (Féltem tőle.) Az ételmaradékot a
moslékba öntöttük, azaz egy csúnya,
nagy fazékba, amelyet úgy neveztek,
hogy „a moslék”. Ide került a – vegyszermentes!
– mosogatólé is. Ezt kapták
a malacok.
Nejlon nem fordult meg a házban.
Nem is mentünk bevásárolni, csak
élesztőt, cukrot, lisztet és sót vettünk
a boltban, ezeket papírba csomagolva
vagy papírdobozban adták. A papírcsomagolás
értéket jelentett, és egyéb
papirosokkal meg újságokkal együtt
a sparhelt ládájába ment – arra már
nem emlékszem, ezt konkrétan hogy
nevezték. Egy külön fásládába került
az aprófa meg a tüzelnivalók. Az újságlapok
java részét azonban szépen téglalapokra
nyesegette a nagyapám, és a
klozetbe rakta. Kint a hátsó udvarban,
a fából készült budiban nagyon jól lehetett
újságot olvasni. Némi túlzással
mondhatnám, hogy az árnyékszéken
tanultam olvasni. Ha került valami katalógus
vagy divatlap a házba, az nagy becsben
állt, évekig nézegettük az unokatestvéremmel,
és firkálgattunk bele.
Tejért a szomszédba jártunk alkonyatkor
az úgynevezett „kandlival”. A tej egy részét
a mama kiöntötte bögrékbe, és mindennap
volt aludttej. A túrót is ő csöpögtette.
Húsfélét sem vásároltunk, legföljebb a
szomszédoktól. Minden évben tartottak
disznóvágást, a kolbász meg a szalonna a
kamrában lógott néhány rúdról, a baromfihús
pedig az udvarban kapirgált. Vajra nem
emlékszem, inkább zsíros kenyeret ettünk,
libazsír is volt otthon, sőt még májdarabkák
is akadtak benne. Általában szalonnával
„kentük meg” a kenyeret.
Gyümölcsöt sem vásároltunk, a kertben
termett sárgabarack, őszibarack, körte, alma,
20 2019. július 4.
Ökomama
meggy, cseresznye, málna, piszke (büszke,
egres), ribizli. A fáról ettem a meggyet. Az
aztán igazán bio volt. A kukac nem számított
valami nagy vaszizdasznak. A lehullott gyümölcsöt
összeszedték, pálinkát főztek belőle,
a szőlőből otthon készült a bor. Természetesen
lekvárt is főztek és befőttet készítettek
(„dunsztot”), a zöldséget pedig savanyították.
A savanyú káposzta egy fahordóban állt.
A kukorica csutkája ment a sparhelt ládájába,
azzal fűtöttünk télen. Nem emlékszem pontosan,
de mintha a dióhéjat is tűzre vetették
volna. A dióból sem volt semmi eldobandó,
egy részét fölvitték a padlásra, másik részét
RÉGI KÉPESLAP
a nagymamám megtörte, ledarálta, és süteményt
sütött belőle, sőt még diós és mákos
cukrot is csinált.
Csokoládé csak módjával akadt, néha
egy-egy kocka. A csoki „ezüstpapírját” mi,
gyerekek félretettük, kisimítottuk, játszottunk
vele, a csomagolást pedig eltüzeltük,
de előtte még kivágtuk róla a szép kis képecskét.
Műanyag doboza csak egy volt a
mamának, abban tartotta a piskótát, amit
természetesen ő maga sütött. A házban
egyébként alig akadt műanyag, zacskó egyáltalán
nem, és ha valaki a városból hozott
egyet, azt gondosan átmosta és félretette a
nagymamám.
Az üvegeket, palackokat fölvitték a padlásra.
Nagy hasznát vették nekik befőzéskor.
A paradicsomlét ilyen üvegekben tették el,
dehogy pillepalackokban. Az eltört üvegek,
cserepek, téglák számára az udvar hátsó
sarkában egy kupac állt. Erre azért emlékszem,
mert ott lehetett találni krétaként
„író” tégladarabkákat.
Kenyérért egy nagy szatyorral jártam,
nem kellett hozzá nejlonzacskó. Ha piacra
mentünk, akkor is szatyrot vagy kosarat vittünk.
A piacon papírt használtak csomagolóanyagul,
régi újságokat. De nem gyakran
jártunk piacra, mert otthon minden megtermett
a máktól a babon át a kukoricáig.
Tojás is akadt otthon bőven, tojtak a tyúkok
rendesen, és a tojásokat papírtálcán tárolta
a nagyanyám a kamrában.
Nem volt mosógép, egy nagy vájdlingban
kézzel, mosószappannal mosott
a nagyanyám. A „szagosszappan”
kincsnek számított. Fürdőszoba sem
volt, lavórban mosdottunk, és lenvászon
törölközővel törölköztünk. Tehát
semmi flakon, ezt a szót nem is
ismertem.
A faluban nem is volt szemétszállítás.
A mi utcánkban legalábbis nem.
Az ócskavasas cigány elvitte a fémhulladékot.
A gallyak mentek a tűzre. Az
avart elégették. Kenyérmaradék vagy
nem volt, vagy prézlit darált belőle a
nagyanyám. A csontot megette a kutya,
a belsőségeket a macska.
És a söprés? Ami por a szemétlapátra
került, azt kiszórtuk a kertbe.
A vizet, amivel felmostunk, szintén a
kertbe vagy a gyepre öntöttük – vegyszert
természetesen felmosáshoz sem
használtunk. A csalánt összeaprították
a nénik, összekeverték kásával, és a
kiskacsák, kislibák eledeléül szolgált.
Imádtam ezt az ökoháztartást, kisgyerekként
én ott semmiben sem
szenvedtem hiányt, egyáltalán nem
hiányzott a fürdőszoba sem. Nyáron
kitettek az udvarba egy nagy bádogkádat,
és abban fürödtünk. A keksz meg a csoki
sem hiányzott. A mama nyolc-kilenc tojásból
sütött piskótája, a lekváros piskótatekercs,
nyáron a málnahab meg az eperhab
elég volt édességnek. „Szaladj el, kislányom,
a boltba, hozzál tíz deka élesztőt!” – a kelt
kalácsok (pl. a hájas kifli) isteniek voltak.
Ma a pesti lakásomban több szemeteskosár,
szemetesláda van, szelektíven gyűjtjük
a hulladékot. Minden helyiségben akad
valami kis szemetesvödör-féle, és papírmeg
műanyag hulladék, szerves szemét
annyi van, hogy másnaponta kell üríteni. A
fekete zacskó életem részévé vált. A keszák
száma száz. Még a dossziéim egy része is
plasztik. Mondhatom, nagyon megemelkedett
az életminőségem.
RADICS Viktória