börzsönyi helikon börzsönyi helikon börzsönyi helikon börzsönyi ...

ÁCS BÓDOG
HULLÓCSILLAGOK
Mire a falevelek…
Jönnek, valahonnan a végtelenbõl, felizzanak a sötét augusztusi égen pár másodpercre… aztán eltûnnek végleg –
nyomtalanul.
Éppen, mint az emberek! Megszületnek, élnek, tesznek – vesznek a lét pár csalóka másodpercében, s aztán – meghalnak.
Emléküket õrzik még egy darabig a megkopott fényképek, s a temetõk márvány síremlékei, a kopjafák, félredõlt keresztek,
s horpadt sírok. S talán õrzik az utódok is, mert halottak napján még kimennek a temetõkbe, s mécsest, gyertyát gyújtanak
eltávozott szeretteik emlékére.
Ám a könyörtelen, részvétlen IDÕ nem áll meg, s parttalan medrében egyformán sodor el könnyet, örömet, gyászt,
boldogságot, hajdan élt emberek emlékét… mindent – nyomtalanul!
Hullócsillagok… Csak jönnek valahonnan a végtelenbõl, hogy aztán eltûnjenek az augusztusi éjszakában…
Akár az emberek…
Az Úr 1944.-es esztendejének nyarán, ahogy kelet felõl egyre jobban közeledett az ágyúdörgés, vadabbnál vadabb
hírek kezdtek szájról szájra terjedni a havasi esztenák népe között, a Keleti Kárpátokban, s még a városi, nadrágos
népeket is megbolondították.
Veszedelmes mértékben elszaporodott vérengzõ farkasfalkákról, vérmedvékrõl, széttépett birkanyájakról, pásztorokról
szóltak ezek a rémtörténetek, s hozzá augusztus elején rég nem látott tömegekben izzottak fel az éjszakai égen a hullócsillagok.
Ráadásul az erdõket járó favágók, s a havasi legelõk pásztorai mind gyakrabban találkoztak nagyobb termetû, a Keleti
Kárpátok erdeiben azelõtt ismeretlen farkasokkal, s ezek már külsõ kinézetük miatt is ijesztõek voltak.
Aztán kevés idõ múltán már szemtanú is akadt a pásztorok között, aki közelrõl „látta” az ismeretlen fenevadakat:
- Bizony Isten Domnule…* kénköves tüzet fújt… a szájából…
A vérmedvékrõl meg azt híresztelték, a puska sem öli meg õket… mancsaikkal elkapják a kilõtt golyót… s olyan nagyok,
amekkorákat nem látott még anyaszülte!
A Hargitán élõ legöregebb havasi pásztor már januárban döghalált, éhínséget, háborúságot jövendölt a világnak a nagy
tömegekben érkezõ csonttollú madarak láttán, s a vérszomjas fenevadak megjelenését is a nemsokára békövetkezõ
szörnyûségek elõjeleként magyarázta.
A Kárpátok lábánál fekvõ kisváros, Barót** nadrágos lakói már egyszerûbb magyarázatot találtak ki a ragadozók
elszaporodására, mert szerintük az ukrán síkságokon meglóduló és gyorsan közeledõ front elõl menekültek nagy számban
a Kárpátok még háborítatlan erdeibe. Arról nem is beszélve, a hatóságok a ragadozók irtására már régen nem tartottak
hajtóvadászatokat – lévén sok egyéb és bokros tennivalójuk! Viszont ezek a magyarázatok a havasi népeket egyáltalán
nem nyugtatták meg!
Aztán, hogy a nyugtalanságot még tetézze, a havasi oláh pásztorszállások környékén mind gyakrabban tûntek fel mindenféle
barátcsuhába öltözött idegenek, s tovább bolondították a hiszékeny havasi népeket a rövidesen békövetkezõ szörnyûségekkel.
Leginkább azt beszélték mindenfelé, a sok hullócsillag semmi egyebet nem jelent, csak azt, lehull a magyarok csillaga
hamarosan! Nemsokára vége lesz a magyar világnak, mert jönnek az oroszok, s õk úgyis visszaadják tündérszép
Erdélyországot a románoknak!
S akkor aztán, jaj lesz a magyaroknak!
És a fenyegetõzések mögött felsejlett, s ijesztõen nagyra nõtt Hora és Kloska… Avram Janku félelmetes árnyéka,
Nagyenyed… Zalatna… Köpec… s az esztelen magyargyûlölettõl vezérelt szörnyû mészárlások véres emléke.
A titokzatos rémhírterjesztõket megfogni szinte lehetetlen volt, mert a havasi erdõk titkos ösvényein úgy jártak oda, s
vissza, Románia s Magyarország között, akár az árnyék, nyomtalanul.