börzsönyi helikon börzsönyi helikon börzsönyi helikon börzsönyi ...

KÕ-SZABÓ IMRE
Októberi kerékpártúra
Hetvenöt évesen, ha visszatekint az ember arra a bizonyos 1956-ra, sok minden jut az eszébe. Húsz éves lettem abban
az évben, szeptemberben érettségiztem Baján, a III. Béla gimnáziumban. Azért szeptemberben és nem júniusban, mert
orosz nyelvbõl elhúztak. Nem ment a nyelvtanulás, nyolc egyest regisztráltak az osztálynaplóban. Bacsár tanár úr
szeptemberben – a pótvizsgán – szó nélkül átengedett. Bacsár tanár úrral késõbb, úgy huszonöt évvel, egy osztálytalálkozón
futottam össze. Jó fejnek tartottam már akkor, igazságos és egyben elnézõ is volt. Úgy látszik, õ már akkor tudta, hogy az
orosz nimbusznak még 1956 októbere elõtt, befellegzett. Érettségizni azért húszévesen, mert az általános iskolát októberi
születésem miatt évvesztésen kezdtem Orosházán. Másodikos voltam, amikor a háború miatt az iskolában a rádió már
reggel azt harsogta: - „Légiriadó, Baja – Bácska berepülés!” Hazaküldtek bennünket. Emlékszem – nagyon féltem –
nyolcévesen, ha kitekintettem az égre, repülõk százai borították el az eget, a gépek moraja idegekre menõen, folyamatosan
morgott, harsogott. Aztán évvégén a bizonyítványba az került beírásra: - „A sok hiányzás miatt nem osztályozható. Évismétlõ!”
Így összesen két évemnek lõttek, vagy inkább ennyivel öregebbnek tudhattam magam.
Aztán ebben az évben sorkatona-köteles is lettem. Várt rám vagy huszonhét, vagy huszonnégy hónap szolgálat. Attól
függõen, hová, milyen alakulathoz soroznak majd be. Szeptemberben Bácsalmáson – apám vasutas volt, itt laktunk – meg
is volt a sorozás. Páncélos katonai szolgálat várt rám, a kitûzött idõpont szerint – november közepétõl.
A politikai eseményeket családi szinten mindig megbeszéltük. Apán és három évvel fiatalabb öcsém érdeklõdése nagy
volt, mindenféle változás iránt. Mivel a lakott településtõl eléggé messze volt a lakásunk – MÁV pályamesteri szolgálati
lakás – Bácsalmáson a nagyállomásnál, így bátrabban hallgattuk a Szabad Európa Rádió adásait, még nappal is.
Mivel a pótérettségi miatt iskolai elfoglaltságom szeptemberig elhúzódott, apám úgy döntött, már ne is keressek munkahelyet
magamnak, novemberben úgy is bevonulok katonának. Ez a pár hónap, vagy hét, legyen a pihenésé. Ekkor határoztam el,
hogy Bácsalmásról indulva, Szeged, Orosháza érintésével – meglévõ 28-as Csepel férfi kerékpárunkkal – ellátogatok
Magyarbánhegyesre, ahol elõzõleg, az ötvenes évek elején négy évig laktunk. Ez oda-vissza 360 km-es túrának ígérkezett.
Nem egy Tur de Franc-i etap, de kezdetnek nem volt elhanyagolandó.
Nem pattantam a kerékpárra csak úgy azonnal, ott Bácsalmáson naponta több kilométert kerekeztem, amikor indulásra
szántam el magam. A közhangulat, a rádióból ismert hírek alapján feszült volt. Apám le is akart beszélni errõl az útról, de én
hajthatatlan voltam. Összepakoltam a legszükségesebb holmikat, és október 15-én reggel 7 órakor elindultam. Bácsalmás-
Csikéria-Ásotthalom-Szeged útvonalon Szegedig. Hét és fél órás út után meg is érkeztem rokonaimhoz. Egy napot pihentem,
aztán Orosházára kerekeztem. Az utat élveztem, nem volt nagy forgalom, néhány autó, lovas kocsi poroszkált az úton.
Kellemes, napsütötte, õszi idõ volt. Orosházán idõztem, szintén rokonoknál. Eltekertem pár nap után Magyarbánhegyesre,
majd az osztálytársakkal való találkozás után vissza, Orosházára. Ekkor már október 22 volt. Emlékszem, rokonaim
féltettek, nem is tudták mi lenne a jobb: ha mennék, vagy maradnék. Úgy döntöttem, indulok. Október 23-án reggel már
korán úton voltam Szeged felé. Dél körül értem oda.
Ebédeltem. Keresztapám, aki katonatiszt volt, azt mondta, ne menjek sehová, mert Szeged városában nagyon feszült a
hangulat. Mivel nagy moziba járó voltam, úgy döntöttem, hogy a délutáni, 3-5-ig szóló elõadásra mégis elmegyek. Úgy is
volt. Öt órakor mikor kijöttem a moziból, a Klauzál téren óriási tömeg fogadott nemzetiszínû zászlókkal, és azt kiabálták:
-„Le a szovjet emlékmûvel!” Álltam, bámészkodtam, nem tudtam mit tegyek. Kíváncsi is voltam, meg féltem is. Ez a félelmi
érzés az ötvenes években élõ emberek zsigereibe rögzõdött. Az ÁVH jelenléte, az emberek bizalmatlansága, a rettegés ezt
még fokozta. Sokáig nem tudott az ember ebbõl az érzésbõl kiszabadulni. A tömeg egy része a színház elõtti utcán a Tisza
partjára vonult. Ott volt az emlékmû. Engem, mint bámészkodót az áradat elsodort. Késõbb, amikor Újszegedre a Rákosi
Mátyás hídon gyalog mentem a rokonokhoz – mert az egyetlen villamos sem közlekedett, amely átvitt volna – láttam, hogy
a múzeum mögött nagy tömeg van a parkban. Pár munkagép is berregett ott, az emlékmû már a földön hevert.