börzsönyi helikon börzsönyi helikon börzsönyi helikon börzsönyi ...

KOVÁCS T. ISTVÁN
KÜLÖNLEGES OLVASMÁNYAIM
Csankó Lajos versei
Azt szokták mondani, hogy versíró nemzet a magyar. Van ebben sok igazság, bárcsak hozzá tehetnénk, hogy versolvasók
is vagyunk. Ám az utóbbi fél évszázad óta úgy tûnik, hogy egyre kevesebben olvasnak verseket. Ahogy pedig némely helyi
ünnepségeken szavalják, vagy inkább csak felmondják azokat, én bizony nem szívesen hallgatom meg. Jobb, ha csak úgy
magamnak olvasgatom, magamra maradva csendességben, mint például Csankó Lajos verseit is.
Megérdemli, hogy költõnek nevezzem azt az embert, aki egy volt a sok poéta lelkû váci polgár közül, akik hasonlóképpen
õhozzá, több-kevesebb sikerrel verselgettek, prózát írtak.
Csankó Lajos 1926-ban született a Baranya-megyei Bezedeken. 1970-ben került Vácra, s ahogy Móricz Valéria írja a
költõ kis számítógépen készült verses füzetének elõszavában, s magam is így tapasztaltam, a város szerelmese volt.
Ez az életérzés tükrözõdött egykor a Pest Megyei Hírlap váci mellékletében , a Váci Hírlapban( Korábban Váci Napló,
mely nem volt azonos a napjainkban magánkiadású, önálló Váci Naplóval)közölt kis színeseivel, tárcáival, miket egy
idõben rendre letett a szerkesztõ asztalára.
Innen indult a mi ismeretségünk és barátságunk is. Soha nem kérdeztem meg tõle, hogy mi a civil foglalkozása, mi a
szakmája, csak annyit tudtam, hogy a váchartyáni Volán–telepen dolgozik. A mûveltségérõl ítélve értelmiségi embernek
sejtettem, de sohasem ez érdekelt, hanem az írásai, miket kedveltem. A nyolcvanas éveiben elejtett mondatai szerint nem
lehetett valami jó viszonya a helyi hatalmasságokkal, s ez érzõdött beszélgetéseink során a rendszerváltás után is, habár
politizálni se nagyon hallottam õt. Inkább halkszavú lírikusnak tartottam.
Foglalkoztatott bár, de õ nem szólt róla, s tapintatból én sem kérdeztem meg a Széchenyi utcai könyverdõnek tûnõ
lakásában sem, mikor már nyugdíjas volt, hogy hová lett onnét idõsebb korára a társa. A magánélet nem volt téma
közöttünk. Csak irodalomról és újságról volt szó, s gyakran törtük a fejünket azon, hogy is lehetne egy jó lapot, vagy még
inkább dunamenti folyóiratot alapítani. Szócikket is kért tõlem egyszer, át is adtam neki. Helyi lexikonhoz gyûjtötte az
anyagot.
Versei vidéki lapokban és a váci kiadványokban jelentek meg. Prózai írásai, helytörténeti tanulmányai a Gödi Almanach
számaiban is olvashatók, mint például az: Apám és Ilkamajor. Ezek egy részének motívációja a gyermekkori emlékek sora,
mint ahogy az sejthetõ, hogy legkorábbi éveiben Gödön élt a család.
Pontos adatokat persze nehéz megtudni, mivel az idõs korában magára maradt, néhány évvel ezelõtt elhunyt költõ hagyatéka
elkallódott. Szóbeszéd tárgya, hogy szekérrel hordták el, mint lim-lomot a jegyzeteit, írásait, s nem tudni, mi történt
házikönyvtárával.
Olvasgatom egyetlen kis füzetét, az 1997-ben készült Szirmok, levelek címût. Nem szerepel rajta kiadó, sem szerkesztõ
neve, nyomda címe, nem került kereskedelmi forgalomba, csak a nekem szóló ajánló sorai közül a kétsoros idézet helyettesít
minden más elõszót:
„…más csillagon lenne helyem
hulló vércsepp falevelen.”
Vác. 1997. május.
Szerelmi líra, magányos ember csendes borúja, a természet csodálata, régi emlékek. Mindíg nehéz volt a költõk sorsa.
Legalább olvassuk õket.