börzsönyi helikon börzsönyi helikon börzsönyi helikon börzsönyi ...

A városka fiatal szolgabírája*** csak fogta fejét a rémhírek hallatán, s nem gyõzte nyugtatni az embereket, bár a Kelet
felõl idõnként hallatszó ágyúdörgés a rémhírterjesztõket látszott igazolni, s a fakókék augusztusi égen szaporodó
kondenzcsíkok is a közeledõ háború rémét festették fel Erdélyország egére.
Egy napon aztán már kézzelfogható valósággá vált a háború, akkor, amikor Brassót bombázta szinte porig az amerikai
légierõ négymotoros bombázóármádiája.
A bombázást, s az égig érõ füstöt, port, a szolgabíró is látta, s éppeg Bölön határából, miközben valamelyik bombázókat
kísérõ vadász pont a mezõre ejtette volt le kiürült üzemanyag póttartályát.
A községi csordapásztor aztán meg is mutatta, hová esett a különös jószág:
- Bine, Domnule praetor…****
Egy darabig azért csak kerülgették bizalmatlanul, jó messzirõl a szivar alakú, alumíniumból készült tárgyat, mert hátha még
- felrobban. Aztán a pásztor kutyája megoldotta a helyzetet, s miután alaposan körbeszagolgatta a tartályt, felemelte egyik
hátsó lábát és gondosan „megjelölte” a magasból érkezett holmit.
Augusztus közepén, a határ túloldaláról, a román területen fekvõ Ágostonfalváról érkezett üzenet a szolgabíró részére.
Az ágostonfalvi jegyzõ találkozót kért magyar kollégájától, ami akkoriban nem volt szokatlan, mert a különféle hivatalos és
polgári ügyek intézése megkívánta a szoros együttmûködést a két ország hivatalnokai között.
A senki földjén, egy kis patakon átvezetõ hídon találkoztak.
A hídkorlátnak dõlve cigarettáztak, s nézegették a határt. Igaz, különösebb látnivaló nemigen akadt már a nyárvégi mezõn,
csak annyi, hogy a magyar oldalon már bé is takarították volt az életet, s ahol nem, ott is szépen letakarva, s kalangyába
rakva várt a gabona a behordásra.
Ám a román oldalon még elég sok helyen lábon állt a rozs, s az egyéb aratni valók.
Az ágostonfalvi jegyzõ elkeseredve mutatott a román oldal felé:
- Nézd Sándor… még lábon a gabona… s nem dolgozik senki… Csak ülnek a kocsmában, isszák a cujkát, s közben
szidják a németeket, a háborút, Antonescut… s a magyarokat.
- Kipereg a szem… kárba vész a drága kinyérnek való… de nem érdekel senkit.
- Nap mint nap ez megy. S ha noszogatom õket a munkára, azt mondják:
- Minek dolgozzunk… nemsokára úgyis vége a háborúnak, s hazajönnek a katonák. A magyarokat meg elkergetjük…
mehetnek Budapestre… s akkor megint mienk lesz egész Erdélyország!
- A pópák még uszítják is õket… s titokban azt mondogatják:
- Alszik az Isten!
Aztán megkérdezte magyar kollégáját:
- Te Sándor, nem hallottál valamit… a háború közeli végérõl?
A szolgabíró tagadóan ingatta fejét, aztán azt mondta:
- Feljebbvalóimtól hivatalosan nem hallottam semmit, amit meg „nem hivatalosan” tudok…
hát… azt Te is tudod!
- Egyébként, jó lenne kicsit megszigorítani a határ õrizetét a román oldalon is, mert a havason mindenféle mende - mondák
terjednek… S valami barátcsuhás, kódorgó idegenek terjesztik õket.
Elgondolkozva gyújtottak rá, és csak nézték tanácstalanul a nagy magasságban északnyugat felé repülõ bombázórajokat,
s az általuk húzott kondenzcsíkok fenyegetõ szövevényét a fakókék nyárvégi égen.
Majd megszólalt az ágostonfalvi jegyzõ:
- Te, Sándor! Odaadom az órámat, javíttasd meg légy szíves. Úgy tudom, Baróton van egy jó órás, nekem meg semmi
kedvem most a porig bombázott Brassóba menni ilyesmiért. Aztán ha kész, csak üzenj! Hátha megtudunk addig is valamit.
Kezet fogtak, s ment mindegyikük a dolgára.
Az augusztusi napok csak lépkedtek egymás nyomába szürkén, közönyösen.
A szolgabíró titokba az angol rádió híreit hallgatta, de abban sem mondtak semmit a háború közeli végérõl, bár a Wermacht
minden fronton védekezésre szorult.
Ám mondtak az orosz front helyzetérõl!
Az oroszok mindenütt támadtak és elérték már a Keleti Kárpátok vonalát, sõt helyenként a szorosokat is.