börzsönyi helikon börzsönyi helikon börzsönyi helikon börzsönyi ...

De hát… nem hullócsillagok vagyunk… mi magunk is? – folytatta a gondolatot – jövünk valahonnan a végtelenbõl…
felizzunk, világítunk a lét pár másodpercéig… aztán eltûnünk nyomtalanul… valahol a végtelenben.
Odalépett a pislogó petróleumlámpához, elfújta, keveset matatott az íróasztalon, s pár apróságot kiszedett a fiókból.
Még egyszer körülnézett, aztán nagyot sóhajtva kilépett a vadszõlõvel befuttatott verandára és csendesen behúzta maga
mögött az ajtót.
1944. szeptember másodikán a korareggeli órákban a Barótról Oklánd felé vezetõ úton visszavonuló, vegyes, német –
magyar katonai jármûoszlop araszolgatott mérsékelt sebességgel. A jármûvek közé beékelõdve ott poroszkált egy kétlovas
szekér is.****
Rajta pokróccal letakart szénán egy fiatalasszony ült, ölében kisgyermekkel, mellette fiatal leány, a saroglyában néhány
lepecsételt láda, csomagok.
A szekér lõcsébe fogózkodva pedig fiatal férfi húzatta magát kerékpárján ülve.
A jármûoszlop körül vastagon felhõzött a por, amitõl az út menti fák, bokrok levelei szürkére fakultak és a felkelõ nap
sugaraival fantasztikus alakzatokat rajzolt a jármûvekrõl a gomolygó por fátyolán át az út szélére, árokpartra.
A férfi az utolsó baróti magyar királyi szolgabíró, s a szekéren a menekülõ család!
A háború elérte a székelyföldet.
Hátuk mögött Barót, a kisváros az elveszített otthonnal. Felette gomolygó füst, amelybõl idõnként kibukkantak a városkát
támadó román és orosz vadászgépek, s a fedélzeti fegyverek baljós kattogása összekeveredett a várost védõk légvédelmi
gépágyúinak sorozataival.
A fiatal férfi kõvé dermedt arccal nézett maga elé az égig érõ porban, de egyszer sem fordult hátra!
Ám tudta, oda, már soha többé nem tér vissza! És poros arcára világos csíkokat rajzoltak a lepergõ könnyek…******
Hatvanhatszor hullottak már le a falevelek azóta, hogy az utolsó magyar királyi szolgabíró családjával elindult a Keleti
Kárpátok tövébõl egy Barót nevû kisvárosból, a háború pusztító tûzvihara elõl…
Hatvanhat éve… Ám az Idõ végtelen országútján minden esztendõben rendre megjön a nyár, s vele az augusztus… s az
éjszakai égen újra felfénylik a Hadak Útja halvány selyemszalagja, felszikráznak a hullócsillagok, melyek csak szántják
fényes – fehér barázdáikat a sötét égen…
De a nagy idõket megélt havasi pásztorok, székelyek, románok, magyarok, azóta is azt találgatják a Kárpátok
rengetegeiben, s a havasi esztenákon a sok – sok hullócsillag láttán, vajon… milyen világ következik?
S lesz – e végre békesség, s egyetértés székely, magyar, s román között tündérszép Erdélyországban?
A 2010 esztendõ Szent György hava hetedik napján
* Fiatalúr (román)
** Ez a szülõvárosom
*** Édesapám, aki a kisváros szolgabírája volt abban az idõben
**** Tessék bíró úr (román)
***** A menekülés elsõ kilométerei - és ez a menekülés tartott egészen Sukoróig, ahol
utolért a front minket
****** Édesapám soha többé nem járt Baróton, pedig voltunk Erdélyben látogatóban
párszor.