pdf 1927 kb - MTA Szociológiai Kutatóintézet

Coming outok
Zsélyi Ferenc
Amikor a másik szövegről – a másik
szövegéről – van szó, az olvasás többet
jelent, mint szövegek befogadását.
A másik szöveg azokon a tevékenységeken
keresztül válik nyilvánvalóvá,
amelyek sokféle adatot dolgoznak fel.
Ezeknek az adatoknak a rendszerezhetőségében
rejlenek azok a talányok,
amelyek azt jelzik, hogy egyetlen szövegnek
sem lehet tökéletes koherenciája,
és mindig számolni kell annak a
lehetőségével, hogy a látható felszín, a
screen mögött van egy másik szöveg,
amely a látható szöveg „kifordítása”, és
A másik szöveg retorikája
Lytton Strachey Victoria életrajzában
amely azt biztosítja, hogy a „rendes”
szöveg minden inkoherenciája ellenére
se essék szét.
A másik szöveg képlete a kettős cselekményhez
hasonló struktúra. Mindkettő
szöveget szerkeszt és tart össze,
csak míg a kettős cselekmény kultúrtörténetileg
kialakult paradigma, tehát
diakrón változások eredménye, addig a
másik szöveg a szinkron állapot egyik
összetevője, amely a mélystruktúra és
a tudattalan koncepcióival rokon. A
másik szöveg a letéteményese annak,
hogy ahányszor újraolvasunk valamit,
annyiszor veszünk benne észre olyan
dolgokat, amelyek eladdig elkerülték a
fi gyelmünket. Mintha nem is ugyanazt
a szöveget olvasnánk.
A modernizmus retorikái olyan szöveg-,
illetve cselekményszerkesztő stratégiákat
hoztak létre, amelyekben az
elbeszélő szövegben nemcsak események,
az eseményekből kifejlődő scenáriók
időbeli és ok-okozati kapcsolatáról
van szó, hanem újabb és újabb másik
szövegek születésének lehetünk a tanúi.
Ezek a másik szövegek a palimszeszt, a
pastiche és a parallax modernista retorikai
trópusainak az eredményei.
Pontosabban ezek a trópusok „hívják
őket elő” azokból a szövegekből, amelyek
eleve az elbeszélő szöveg részei.
Így „a modernizmus másik szövegei”
szükségszerűen a XIX. századi elbeszélő
szövegparadigmák „átírásából” vagy
dekonstrukciójából jönnek létre.
Ezek a szöveghelyek nyitják meg az
„egyszerű” – fl at – karakterek, azaz a
43
KÉK
mellékszereplők jellemvonásait a további
értelmezési lehetőségek előtt,
és ezzel lehetetlenné teszik a történetmondás
kötelező, illetve jellemzően
megszokott formáinak az automatikus
alkalmazását. Viszont így, hogy a
másik szöveg tükrében az „egyszerű”
– fl at – karakterek jellemrajza is bonyolulttá
válik, a mellékszereplőből
– fl at character – főszereplő – round
character – lehet. Az más kérdés, hogy
csak az lehet főszereplő, aki arra törekszik,
hogy az egész elbeszélt világ az ő
ámbitusa legyen.
A mellékszereplőnek nem jut ennyi
narratív tér, pontosabban a „második
generációs szövegben” nem jut neki
ennyi narratív tér; de a másik szövegben
pont annyi jut neki, amennyi
abban a narratív univerzumban „főszereplővé”
avatja. A főszereplő narratív
tere elbeszélő tér, önmagán kívül
más formákat is képes létrehozni. A
mellékszereplőnek gyakorlatilag nincs