LXIV. évf. 22-23. szám - TippNet

Örömóda
Homokváron egy ideje megcsappant a gyermekáldás. Annyira,
hogy eleinte csak tagozatokat, később már egész iskolákat
kellett összevonni. Holmi „foltozgatásokra” is sor került.
Egyik-másik iskola például „kölcsön adott” egy másik helybéli iskolának
néhány tanulót, hogy meglegyen a törvénnyel előírt létszám,
s ne szűnjön meg még egy iskola. Így került egy szép napon a Sárvég
utcai iskolából a Platánsoriba Lakatos Pancsa és Mester Palkó is.
Mielőtt útnak indultak volna a belvárosba, Mária néni, a tanítónőjük
azt tanácsolta nekik, hogy háromszor kerüljék meg az ősöreg katedrát,
és közben mindannyiszor mondják hangosan: „Kalamóna,
tarts velünk!”
– Hülyeség! – mondta Palkó.
– Meglehet – bólintott rá Mária néni. – Tudjátok, ez az asztal
olyan régi, hogy még a nagyapám nagyapjának a tanítóját is kiszolgálta,
és az a hír járja róla, hogy benne lakik a Hely Szelleme, aki
nem más, mint maga a Nagy Kalamóna. Látjátok, most lepöccintek
róla egy-egy szálkányi fadarabot. Tegyétek el jól, ez lesz az itthonról
vitt útravalótok. Ha bajba kerültök, csak dörzsöljétek meg, és suttogjátok
el magatokban a varázsigét: „Kalamóna, segíts!”
Az elkövetkező napokban Pancsa és Palkó valósággal itta a látnivalókat
az új iskolában. A tágas, világos tantermek, a nyílegyenes,
hosszú folyosók, a (szak)tantermek és a tornaterem maga volt a csoda.
Ám ezt a sok csodát nem is volt olyan könnyű birtokba venni. Az
első „próbatétel” a fürdőszobában várta őket kicsöngetéskor.
Kezet szerettek volna mosni, de a furcsa csapból, amelynek
fogantyúja, „karja” sem volt, sehogy sem akart megindulni a víz.
Pancsa egyre tanácstalanabbul csavargatta, nyomkodta, húzgálta.
Palkó feldühödött, és ököllel rávágott a tetejére. No, erre vastag sugárban
csakugyan ömleni kezdett a víz. Már mindketten megmosták
a kezüket, s a markukból jóízűen ittak is, ám utána a csapot sehogyan
sem tudták elzárni. Homlokuk kigyöngyözött a rémülettől.
A közben betoppanó „őslakosok” kőarccal figyelték a kínlódásukat.
Palkót elfogta a pulykaméreg, ismét rácsapott a csapra. A víz erre
megtáltosodott, s már valóságos zuhatagként kezdett a mosdókagylóba
záporozni.
– Juci néni, jöjjön már gyorsan, nézze, ezek a jöttment sárvégiek
mindjárt szétverik a mosdónkat! – árulkodtak a bámészkodók a váratlanul
betoppanó takarítónőnek.
Pancsa megsimította a zsebében lapuló varázsforgácsot. „Kalamóna,
most segíts!” – suttogta magában.
– Hagyni kell, gyerekeim, magától eláll. Ez ilyen cifra, újmódi fajta
– mondta a takarítónő, majd felemelte az ujját. – Indításkor pedig
csak meg kell nyomni a tetejét. Így a közepén.
– Tudom! – mondta Palkó.
A tanteremben természetesen leghátra ültették őket, mert senki
sem akart melléjük ülni.
– Valahogy olyan pállott szaguk van, ti nem érzitek? – fintorgott
már első nap Zsanett.
Palkó meghallotta. – Az azért van, mert mi odahaza fenyőfával
tüzelünk. Aj, de jó szaga van annak! Mintha mindennap karácsony
lenne. Na meg szárizíkkel. Mikor mi adódik.
– Mindennap karácsony… Mondd: nektek otthon kandallótok
van? – Zsanett először pillantott rá érdeklődve.
– Lehet, hogy nálatok úgy hívják. Nálunk inkább kemencének
becézik. Hogy annak mekkora szája van! Ha akarja, édesanyám
egyszerre meg tud benne sütni több tepsi tökös görhét, túrós meg
almás rétest.
– Micsoda piknikeket lehet ott szervezni! – ábrándozott el Klaudia.
Aztán csak beléjük kötöttek. Először a nevük miatt.
– Milyen parasztos név az, hogy – Palkó? – fintorgott Diana.
– Ilyen csak a népmesében van. Emlékeztek? Kolontos Palkó! – és
felnevetett.
A többiek vele nevettek, és rálicitáltak: – Meg az, hogy: Pancsa.
Ancsa, Pancsa, Marcsa… Harcsa! – zúgott, hömpölygött végig az
osztályon a röhögés.
– Mennyivel más ugye az olyasmi, mint teszem azt: Loretta, Zsanett,
Bernadett, Diana, Cintia, Alen, Dominik, Vanessza…
– … meg Klaudia, Trisztán, Alex, Szebasztián, Izolda… Beatrix!
Mátyás király feleségét is úgy hívták. Egy királynét! – és megvetően
végigmérték a két „jöttmentet”.
Pancsa arca kigyúlt. – Volt egy íróbácsi… Valami Móra. Ő még
a könyvébe is betette aztat, hogy megyen Panka a búzamezőre. A
tanító néni olvasta föl, igen.
Az osztálytársak meghökkentek. Hát ha már egy író is… Cintia
találta fel magát legelőször.
– Akkor is. Az Panka volt, nem Pancsa… És mi van a fejeden?
– Hogyhogy a fejemen?
– A hajad közt az a sok fehér. Mutasd!
Megrohanták Pancsát, turkálni kezdtek a szép fekete, dús hajában.
Sikoltozva menekült. Körbe-körbe üldözték, a padok között
cikáztak.
– Tetves! Te tetves! – kiabálták. – Majd szólok a mamámnak,
ültessenek messzebbre tőlem. – Biztos sörke. Hallottam, az olyan
Jó Pajtás, 22–23. szám, 2010. június 10.
44