Valtorta Mária: Jézus csodái - Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

34 PPEK / Valtorta Mária: Jézus csodái
– De te meg tudod változtatni szívét távolból is. Tudod, ki küldött engem hozzád?
Johanna, Kúza felesége. Éppen Jeruzsálembe indult, amikor felkerestem palotájában, hogy
megkérdezzem, ismeri-e azt a becstelen görögöt. Gondoltam, hogy nem ismeri, hiszem ő jó,
bár Tibériásban él, de mivel Kúza jóban van a pogányokkal... Nem ismeri. De azt mondta
nekem: „Menj Jézushoz! Ő nagyon messziről hívta vissza lelkemet, és meggyógyított, azzal a
hívással tüdővészemből. Meg fogja gyógyítani leányod szívét is. Én imádkozni fogok. Te
pedig bízzál!” Bízom. Látod. Légy könyörülettel, Mester!
– Leányod még ma este édesanyja térdein fog sírni és bocsánatot kér. Te is légy jó, mint
anyja, és bocsáss meg. A múlt meghalt.
– Igen, Mester, ahogy te akarod, és légy áldott!
Megfordul, hogy távozzon... de aztán visszajön:
– Bocsáss meg, Mester... De annyira félek... A paráznaság erős ördög! Adj nekem egy
szálat ruhádból! Beleteszem leányom fejvánkosába. Amíg alszik, az ördög nem fogja
kísérteni.
Jézus elmosolyodik, és fejét csóválja... de eleget tesz az ember kérésének, mondván:
– Hogy nyugodtabb légy. De hidd el, hogy amikor Isten ezt mondja: „Akarom”, az ördög
eltávozik, és másra nincs szükség. Ez azt jelenti, hogy rám való emlékezésül tartsd meg ezt –
és bojtjai közül odaad neki egyet.
Jön a harmadik ember:
– Mester, meghalt az apám. Mi azt hittük, nagy pénz-vagyona van. De nem találtunk
semmit. És ez nem is lenne baj, hiszen mindegyik testvéremnek van miből élnie. Csakhogy
én laktam apámmal, minthogy az elsőszülött vagyok. A másik két fivérem azzal vádol, hogy
eltüntettem a pénzt, és be akarnak vádolni, mint tolvajt. Te látod a szívemet. Nem loptam el
egy fillért sem. Apám egy szekrényben tartotta pénzét, egy vasládikában. Halála után
kinyitottuk a szekrényt, de a ládika nem volt sehol. Ők azt mondják: „Akkor éjszaka, amíg mi
aludtunk, te kivetted.” Nem igaz. Segíts, hogy visszaálljon közöttünk a béke és a
megbecsülés!
Jézus erősen ránéz, és elmosolyodik.
– Miért mosolyogsz, Mester?
– Mert apád a vétkes. Vétke olyan, mint a kisgyermeké, aki eldugja játékát, mert fél, hogy
elveszik tőle.
– Pedig nem volt fösvény. Hidd el! Sok jót tett.
– Tudom. De nagyon öreg volt... Ezek már az öregek betegségei... Számotokra akarta
megóvni, és – túlzott szeretetből – összeveszített titeket. A ládika el van ásva a pincelejárat
lépcsőjének az aljánál. Ezt azért mondom meg neked, hogy megtudd: én tudom. Mialatt
hozzád beszélek, öcséd, puszta véletlenségből, dühösen dobbantva a földre, megmozgatta a
ládikát, és így ráakadtak. Most aztán zavarban vannak és bánják, hogy megvádoltak. Térj
haza megnyugodva, és légy jó hozzájuk! Egy szóval se említsd becstelenségüket!
– Nem, Uram! De nem is megyek. Téged akarlak hallgatni. Majd holnap megyek.
– És ha elveszik a te részedet?
– Te azt mondod, nem szabad kapzsinak lenni. Nem is akarok azzá válni. Nekem elég, ha
béke van köztünk. Különben... nem is tudom, mennyi pénz volt a ládikában, és semmilyen, az
igazságnak meg nem felelő hírtől sem lesz szívfájdalmam. Meg arra gondolok, hogy az a
pénz el is veszhetett volna... Ahogyan előbb éltem, úgy fogok élni ezután is, ha letagadják
előttem az összeget. Elég, ha nem neveznek tolvajnak.
– Nagyon előre haladtál Isten útján. Menj tovább, és béke legyen veled!
Ez is elégedetten távozik.
(3-211)