Harmincas honvédek élete a halálmezőkön

Előszó
Írta: vitéz SZURMAY SÁNDOR báró
ny. honvédelmi miniszter, gyalogsági tábornok
Tűzkeresztségre indult 1914. év nyarán az akkor éppen negyven
éves korát meghaladt magyar kir. honvédség. Csak az tudja e nemzeti
kincsünk értékét kellőképpen jelbecsülni, aki nemcsak bölcsőjénél
állott és ringatta, hanem annak kiépítésén is személyesen résztvett és
aki világháború alatti véresen komoly munkáját is látta.
Kezdetben szegényes eszközökkel küzdve, zászlóalj kötelékekbe
volt csupán szervezve. Egy-egy zászlóaljnál csak egy állandósított
százada volt a honvédségnek állomásonként változó és éppen
csak az újoncok kiképzésére és az őrszolgálatra elegendő létszámmal.
Állandó újonc kontingense nem is volt, csak a közöshadsereg kiegészítése
után megmaradt újoncokat kapta. Negyven évi erőltetett
munka után már a magyar nemzet büszkesége, a szegény kis csemete,
terebélyes tölggyé fejlődött és a világháborúban már békében
megszervezett 8 gyalog és 2 lovas hadosztállyal, nagyszámú népfölkelő
ezreddel vonult az ellenség elé, ahol minden feladat megoldására
éppen olyan alkalmas volt, mint bármely közöshadseregbeli
elitcsapat.
A 30. honvéd gyalogezrednek világháborús történelme is
a kiváló teljesítmények szinte végnélküli sorozatára tekinthet vissza
és igen kiváló hazafias szolgálatot tett az ezen történelem megírására
vállalkozó, amidőn ezen haditettek megírását elvégezte. Fontos ez
különösen a magyar hadidicsőség megörökítése szempontjából, hogy
az új nemzedéknek okulásul szolgáljon: hogy a hadierények ápolását
a jövőre is megkönnyítse és végül, hogy nemzeti hadseregünk lássa,
mily feladatok várnak reá, ha újból szükséges lesz fegyvert fogni
hazánk védelmében.
A 30. honvéd gyalogezred – a magyar Alföld fiaiból nyervén
kiegészítést – alig gyakorolhatta a harcot a magas hegységekben,
mocsaras vidéken, végnélküli erdőségekben és mégis Szerbiában, a
havas Kárpátok gerincén, az Alpok havasain, az orosz mocsarakban,
a Karszt kietlen vidékén épp oly nagy és átütő sikerrel küzdött, mint