2012. szeptember 5. szerda

Előszó
Az idei Magyar Ökológus Kongresszus, sorrendben a kilencedik egy (szűken) negyedszázada meggyökeresedett hagyomány
folyománya. Az alkalom ezért visszatekintésre csábít, különösen hogy az első, 1988. évi kongresszus összehívására e sorok
írója valamint Bartha Sándor, az idei találkozó elnöke vállalkoztak.
Gyakran hangoztatjuk: az ökológus kongresszus tudományunk egyfajta seregszemléje. „Kifelé” megyőzően demonstrálhatja
szakmánk hasznosságát, sőt nélkülözhetetlenségét a társadalom életében. Ezt az Európa-szerte mind hangsúlyosabb
szempontot mi sem becsülhetjük le. Számunkra mégis inkább a „befelé” működő hatások az értékesek, azok az impulzusok,
amelyek egy jó, vitázó kongresszuson az ökológus közösséget érik. Jótékonyan formálják a specialista létből fakadó beszükülésre
hajlamos gondolatvilágunkat, tágítják szemléletünket. Nem utolsó sorban az ökológiai kongresszusok pulpitusain alakul
ki az a rutin, amely a fiatal előadókat alkalmassá teszi nemzetközi szereplésre és ismertség megszerzésére. Ez teremtette
meg az alapot arra, hogy nem is egy területen a hazai ökológia vehette kézbe tekintélyes nemzetközi konferenciák megszervezését.
Az elmúlt időszakban a fejlődés több tekintetben is szembetűnő. A nyolcvanas évek végén az előadó többnyire még
kevésbé specializált fajismerő terepbiológus, nemegyszer taxonómus. A mai helyzet merőben más: erősen szakosodott
specialisták serege nevelődött ki. Nem csoda, hiszen általános jelenség lett a diszciplínák feldarabolódása, szegregálódása,
az új térben a részdiszciplínák sokasodására új, koherens tudományterületek létrejötte. Legjobb példa erre a folyamatra az
utóbbi évtizedekben a konzervációbiológia.
Az önállósodott tudományterületek persze önálló fórumokat követelnek maguknak. A hidrobiológusok már régóta
külön konferenciákon mutatják be tudományukat, 2002-től a természetvédelmi biológusok, 2004-től a tájökológusok is.
Ha úgy nézzük, az ökológiai kongresszusok kínálata szegényedik ezáltal. Szerencsére az elszakadás nem teljes egyik
vonalon sem.
Az eddigi kongresszusok programja, az előadások, poszterek profilja, a rájuk épülő szekciók jó képet nyújtanak a
hazánkban frekventált területekről, de ugyanígy a hiányokról is. Folyamatosan helyet kér magának a társulásökológia, a
populációökológia, az elméleti ökológia, a növényi ökofiziológia, természetvédelmi ökológia. A műsorokban jól tükröződnek
a mindenkori születő új fogalmak, hangsúlyeltolódások, gondoljunk csak a biodiverzitás fogalmára, máig tartó
tematizáló hatására, a másik oldalról például a közelmúlt történéseinek felértékelésére (a történeti ökológia meggyökeresedésére).
Szubjektivitással kisért szemlélet, mérlegelés kérdése, hogy mit tartunk hiányterületnek, hol kell elmaradást
pótolni. Most két ilyenre mutatunk rá. Feltűnő, hogy a paleoökológia csupán egy alkalommal jelentkezett önálló szekcióként,
jóllehet intézeteinkben szép számmal tevékenykednek paleozoológusok, paleobotanikusok. Rejtély, hogy recens
objektumok kutatói miért találják meg nehezen a közös hangot a paleobiológusokkal. Talán utóbbiaknak a geológia
különböző területeihez való erős kapcsoltsága lehet a – nehezen elfogadható – ok. Sokat veszítünk: nemzetközi példák sora
mutatja, hogy a földtörténeti múltban lezajló mozzanatok milyen szignifikánsan járulnak hozzá recens jelenségek (pl.
áreaképek) megértéséhez. Nézzünk most egy másik területet. A tájökológia nem is egyszer jelenik meg a programokban,
olykor a környezet-, máskor a természetvédelemhez kapcsoltan. Általános hazai tapasztalat, hogy a hazai tájökológiai
kutatás leiró, ténymegállapító, többnyire fajok vagy élőhelyek táji diverzitásáról, vagy ezek frekvencia-változásairól szól.
Hiányérzetet okoz, hogy csak elvétve találkozunk másfajta, modern megközelítésekkel, ahol a táj nemcsak keretet nyújt,
hanem elemei, a jól kvantifikált táji mintázatok nagyon is specifikáltak, mégpedig egy cél-objektum elterjedése, egyedszáma,
migrációja stb. szemszögéből, azok kényszerfeltételéül szolgálva. A prediktív tájökológia teoretikusan elaborált,
ezért természetes módon kapcsolódik az ökológia más területeihez.
Az idei rendezvény reálisan reprezentálja a 21. század kezdetének hazai ökológiáját, benne az utóbbi években nálunk
erőteljesen „felfutó” területek (pl. a viselkedésökológia) eredményeivel. Szervezői közben nem riadnak vissza új részdiszciplínák
bevonásától sem a műsorba. Lényeges momentum az is, hogy bepillantást engednek abba a merőben új kutatási
stílusba, amely már az ajtónkon kopog, köszönhetően az informatikának, a nagy ökológiai adatbázisoknak. Mindezekért
várakozással tekintünk a 9. Magyar Ökológus Kongresszus elé.
2012. július
Fekete Gábor
25