Családi Kör, 2017. szeptember 14.

Egy tanévnyitó margójára
Egy, a kárpátaljai szórványban rendezett
tanévnyitó ünnepség után
tele vagyok benyomásokkal, gondolatokkal,
érzésekkel, kérdésekkel.
Ha felszínesen tekintek a dologra, akkor
egy kedves kis műsor volt, amelyet a magyarul
nem vagy alig tudó gyerekek adtak
elő. Kézen fogva jártak körben a fák lombján
átszűrődő reggeli napfényben, enyhe
akcentussal énekelve: Koszorú, koszorú,
mért vagy olyan szomorú? … Ki kopog? Ki
kopog? Találd ki, hogy ki vagyok! Egyszerre
megrázó, lelkesítő, csodálatra méltó…
Közben eszembe jut, hogy megszámolom,
hány tanévnyitón voltam jelen, hányféle
minőségben – diák, tanár, szülő, vendég –,
de feladom. Az érzés viszont kísért, hogy
ilyenkor, mint újévkor vagy a születésnapokon
mennyi fogadalom születik szinte minden
résztvevő részéről. Mert minden kezdet
egy új lehetőség, és most itt van megint az új
tanév kezdete. Mert tudom, hogy változtatnom
kellene. Jobban kellene figyelnem, tudatosabban
kellene csinálnom a dolgaimat.
Diákként megfogadom, hogy ebben a tanévben
jobban koncentrálok, most majd beleadok
mindent, időben elkészítem a házi feladatot,
nem az utolsó pillanatban készülök
majd a dolgozatokra vagy a vizsgákra. Szülőként
fogadkozom, hogy na, az idén nem vállalok
annyi feladatot, hogy ott lehessek gyermekeim
mellett, hogy kikérdezem, átnézem
a leckéket, támogatom a különórákat, elmegyek
szülői értekezletekre, fogadóórákra...
Aztán ott van az a helyzet, amikor szülőként
is az iskolapadot koptatom, mert beköszöntött
az örök fiatalság kora, legalábbis az örök
diákságé, mert hát a jó pap is holtig tanul,
hát még az, aki komolyan veszi,
vagy kénytelen komolyan venni
korunknak az élethosszig tartó
tanulásra vonatkozó felszólítását,
és lelkesen – vagy muszájból – ismét
tanulni kezd. Nyelvet, számítógépes
ismereteket, új szakmát.
Képződünk és továbbképződünk.
És fogadalmak születnek, hogy
rendszeresen együtt vacsorázunk
majd, mert fontos az együttlét.
Hogy kevesebb „kockulást” engedélyezek
a gyereknek is, meg magamnak
is (mert legyünk őszinték,
én is tölthetném értelmesebb
dolgokkal az időt). Hogy abbahagyom
a dohányzást, meg persze
elmegyek kocogni, és lefogyok,
de most már tuti leállok a nassolással,
és tudatosabban vásárolok, és sokkal
több időt töltök a családdal, és jövőre végre
kettesben is elmegyünk egy pár napra, mert
aztán késő lesz...
A környezetem elnézően mosolyog. Persze,
felkelsz reggel, és elmész futni, meg
nem veszel több cukros löttyöt. Ugyan
már! Aztán a be nem tartott fogadalmak
következtében az amúgy is gyenge lábakon
álló önértékelésem még jobban megroggyan,
mert hát úgysem vagyok rá képes.
… Azért vagyok szomorú, mert a nevem
koszorú. Mert ezek a dolgok így nemigen
működnek. Hinnem kellene magamban!
PINTEREST
Aha, persze! Hogyan, amikor már a gyerekdallal
kondicionálták belém, hogy az
is elég a szomorúsághoz, hogy az vagyok,
aki?! Mert minek fogjak bele, amikor nekem
úgysem sikerül?!
És mi lenne, ha mostantól úgy tekintenék
magamra, mint akinek sikerülni fog? Ki
kopog? Ki kopog? Találd ki, hogy ki vagyok!
Tényleg, ki is vagyok én?
gyökerek és szárnyak
Kutatások igazolják, és mára már köztudott,
hogy működik a Pygmalion-effektus,
vagyis az önmagát beteljesítő jóslat. Ha támogatóan,
úgy tekintünk gyermekünkre,
tanítványunkra (és saját magunkra), mint
aki okos, tehetséges, mint akinek sikerülni
fog, akkor jó eséllyel úgy is lesz, és fordítva.
Ha folytonos kételyeinkkel elbizonytalanítjuk,
ha nem hiszünk abban, hogy jól fog
teljesíteni, akkor nagy valószínűséggel lassabban
fejlődik, és nem fogja tudni kihozni
magából a legtöbbet. Ennek belátásához
nem kell sem kutatónak, sem pszichológusnak
lenni, a zseniális feltaláló és üzletember,
Henry Ford vagy 100 éve azt mondta:
„Akár azt hiszed, képes vagy rá, akár azt, hogy
nem, igazad lesz.” És ez most is igaz. Közhely,
de jó, ha tudatosítjuk, hogy saját sikereink
legnagyobb gátjai saját magunk vagyunk.
És gyermekeink sikere vagy kudarca is azon
múlhat, hiszünk-e bennük!
Bendegúz 8 éves volt. Imádott mindent,
ami a sporthoz kapcsolódott. Benne volt az
iskola atlétikai csapatában, a foci- és a kosárcsapatban.
Minden olyan tevékenység
jól ment neki, amelyben labda volt, amelyben
futni kellett, vagy gyorsnak, ügyesnek
lenni. Egyszer azzal állított haza, hogy ő jelentkezett
az úszócsapatba, mert másnap
iskolák közötti versenyt tartanak majd, és
nem volt meg a szükséges létszám. Elképedve
néztem rá! De, Bendi, te nem is tudsz
úszni! De tudok! – válaszolta dacosan. Kétségeim
voltak, mert elméletileg megtanult
úszni, de épp csak egy kéthetes úszótanfolyam
tapasztalata volt a birtokában.
Hát jó. Végül nem beszéltem le róla, hiszen
a részvétel a fontos. A versenyen valami
különleges technikával az
egyik legrosszabb időt úszta, de
mindent beleadott, és mindenki
neki drukkolt, a végén együtt
ünnepelt a csapat. A kisfiúval,
aki megmentette az iskolát. Mert
nélküle nem indulhattak volna,
vele viszont sikerült a dobogó is.
Mert Bendi hitte, hogy sikerül –
én meg majdnem elrontottam.
Ébresztő! Ki kopog, ki kopog?
Az új tanév kopogtat, új lehetőségekkel,
új esélyekkel. Találd ki,
hogy ki vagyok! Igen, kitalálom: te
vagy az én okos, ügyes, csillogó
szemű, lelkes, szorgalmas gyermekem,
és hiszem, hogy büszke
leszek rád. Még ha nem is sikerül
mindig. Álljunk neki! Ne fogadkozzunk,
csak csináljuk! Mert ahogy én is,
te is meg tudod csinálni! Koszorú, koszorú –
nem is vagyok szomorú!
GARA Kata
2017. szeptember 14. 27