Családi Kör, 2017. szeptember 14.

Az első (be)etetés
HOROGRA AKADVA
Az ember életét meghatározzák, vagy legalábbis nagyban
befolyásolják a gyerekkori élmények. Lehet, hogy először fel
sem tűnik, de ha jobban a történések mögé nézünk, világosan
látszanak az összefüggések a csemetekori események és a deresedő
fejjel megélt történések között.
Egy ilyen különös, valahol már látott, valaha már a doroszlói
Mosztonga-parton megélt vízi világot véltem felfedezni egy
kis helyi horgásztavon, ahova pecatársaim ajánlására látogattam
ki a múlt hónapban.
Egy közös horgászat alkalmával került szóba, hogy úszós pontyfogó
versenyt tartanak egy tavacskán. Az igazsághoz tartozik, hogy
nem nagyon szeretem a betonvályúszerű sportvizeket, inkább az
ágas-bogas, nehezen meghorgászható nádasok, sásrengeteggel
szegélyezett, vízililiommal terített pecahelyek állnak közel a szívemhez.
Barátaim győzködtek, hogy ez a víz pont ilyen, roppant
nehezen meghorgászható. Miután kellően felcsigáztak, és nagyjából
utaltak az alkalmazható halfogó módszerre is, megbeszéltük,
hogy egy próbahalászat erejéig kiruccanunk a városhoz közeli tóra.
A kívánt terület pedig egy zsebkendőnyi szabad felület egy arasszal a
nádfal előtt, és mindez a víz fölé nyúló ágak alatt. A pontos dobás azért
fontos, mert az ottani halaknak az a rossz szokásuk, hogy kidugják a fejüket
a nádrengeteg pontyjárataiból, ha találnak ott megfelelő eledelt,
behörpölik, és már fordulnak is be a nádas belsejébe.
A GYŐZELMET JELENTŐ PONTY
A kezdeti morcosságomat, melyet a nyárra nem jellemző kései,
6 órai nyitás okozott, gyorsan elmulasztotta a tó pazar látványa.
Mintha az én kívánságomra rendezték volna be a kis horgászvizet.
Kanyargó, kisebb-nagyobb csatornákat képező, hidakkal összekötött,
komppal megközelíthető tórészek váltogatták egymást. A
partszegélyt vastag, magas nádfal szegélyezte, és a tavirózsák sem
hiányoztak, igaz, azon a részen, ahol a vízi virágok voltak, az óvásuk
miatt nem engedélyezik a halfogást.
A haverok egy fűzfákkal benőtt, fogósnak mondott helyre kalauzoltak.
Miután otthonosan berendezkedtem, kezdődhetett a horgászat.
Jobbról a túlparton vaskos nádfal húzódott, de egy nyárfa vízre hajló
ágai is nehezítették a halfogó szerelék megfelelő helyre juttatását.
A NAGYAPA ÉS AZ UNOKA KÖZÖS ZSÁKMÁNYA
Mivel ott csak szemes etetőanyagot szabad használni (a vízszennyezés
meggátlásáért), ezért főtt búzát és csemegekukoricát
csúzliztam az úszómra. Rövidesen a beetetés után életre keltek
a nádszálak, nagyokat bólogatva jelezték, hogy ebben a törpe
dzsungelben bizony nagy halak tanyáznak. Kézmosás közben jött
az első kapás, mindjárt a botvéget húzva, de mire feleszméltem,
már messze járt a hal. A botot ugyanoda visszadobva szinte azonnal
suttyanó rávágás, már a nádcsomó is ringó táncot járt, bevágás
után rövid tusa az akadálymentes területre vontatásig, majd kényelmes
sétáltató fárasztás után a szákba került a 4-5 kilós tükrös.
Ez a forgatókönyv még párszor megismétlődött, amikor is vagy én
győztem, vagy a halak, de ez egy ilyen műfaj, különben is tréningnek
szántam ezt a horgászatot.
Több évtizedes versenyzés után is izgalommal vártam a hétvégi
megmérettetést. A verseny mindjárt egy csodával kezdődött, hiszen
azt a helyet húztam a sorsoláskor, amelyet már kipróbáltam.
A folytatás is mesébe illő volt, a reggeli órákban megszákoltam az
egyetlen arra járó 7 kilón felüli pikkelyes potykát. Aztán a verseny
végéig semmi, szerencsére a többieknek sem ment, első lettem
másik két résztvevő előtt, aki bő 5 kilósat mérlegelt.
Azóta már többször horgásztam ott, az unokámat is „megpecáztattam”,
de nem tudok betelni a gyerekkori ősmocsaras lógatásaim
emlékét felidéző tavacskával. Mondhatom, hogy jól sikerült barátaim
vízdicsérő beetetése.
HUZSVÁR József
2017. szeptember 14. 37