Családi Kör, 2017. szeptember 14.

emlékek albuma
Dubrovniki fecskék
Ahogy végigszáguldott a fecskeraj oda és
vissza a Stradun felett, az olyan volt, mintha
a költözés hosszú útjára edzettek volna
jellegzetes „tszvit-tszvit-tszvit” kiáltásukkal.
Dubrovnik óvárosának jellegzetes madarai
mintha évszázadok óta ezt gyakorolnák, erre
emlékszem én is, ahányszor itt jártam, mindig
csapatostul és nagy zajjal süvítettek el a
főutca felett.
Minden író meg akarta valamilyen módon
fogalmazni, milyen hatással volt rá ez a
környezet. Valamit hozzá akart tenni ahhoz
a képhez, érzéshez, amely már annyi művészt
inspirált. Akár egy új történetet vagy
verset. Mintha ezeknek a köveknek mágikus
ereje lenne – ilyen erővel csak a világ kivételes
helyei rendelkeznek. Itt állni, ezen a
helyen olyan, mint a művészet kegyelmi állapotának
közelébe érni. A sikátorok felé pillantva
Pilinszky János a következőket jegyezte
le: „Dubrovnik lakóházai olyan fehér kőből
épültek, ami édestestvére lehetne a legfehérebb
márványnak. Eső, szél, idő e fehér követ
lassan viaszsimára koptatta, s oly olvadékony
felületeket varázsolt a falakra, mint
csak az emberi bőr egy-egy tündöklő gyermekarcra,
csodálatos aggastyánkézre. Sikátorok
fehér márványból. Bennük, a meredek,
szűk házak közt, föl az égig: mosott fehérneműk
zászlóerdeje, egy valódi város hétköznapjainak
örökös ünnepélyességével. De
ami a legszebb: a város padlója (kövezete)
is fehér kőből van, mit az idő a házak falánál
is fényesebbre koptatott. S e fehér padló az
udvarokba, a küszöbön át a boltokba, a vendéglők
apró szobáiba is benyomul, azokat is
gondosan kirakja nagy fehér tábláival.”
A Stradun szomorú hely lenne, ha csak
egyedül sétálnék rajta. Tükörfényesre koptatott
kövein ma is turisták ezrei sétálnak,
RÁLÁTÁS A DUBROVNIKI KATEDRÁLISRA
A SZENT BALÁZS-TEMPLOM MELLŐL
mégsem zavar a tömeg. Aki tudja, hol van,
nem zavarja a másikat. Ez nem Ibiza! Itt minden
lépésnél akad egy részlet, akár történelmi,
akár művészeti, amiért érdemes megállni,
emlékezni, gondolkodni. Fejtő Ferenc
ablaka most is kitárva áll. Ebben a szobában
írta feljegyzéseit az Érzelmes utazáshoz, ebből
idézem azt az utat, amelyet magam is
követtem: „A piac a székesegyház és a régi
tanácspalota árkádjai között terül el. Bemegyek
a székesegyházba, meg akarom nézni
a Mária mennybemenetelét Tizianótól…”
A székesegyház egy 17. századi román bazilika
alapjaira épült, és csaknem teljes egészében
megsemmisült az 1667-es fölrengésben,
az újjáépítést olasz építészek tervezték
újra, római barokk stílusban.
Jókai Mór Három márványfej című regényében
kalauzolja el olvasóját a hajdani Raguza
középkori múltjába. Aki meg akarja
ismerni a város történetét, annak ma is lebilincselő
olvasmány: „Az, amit a mai Raguza
képe mutat, csak egy összedűlt óriás töredékeinek
maradványa. Három eltemetett város
fekszik a mai épületek alatt. A görög Epidaurus
fölött épült az Ó-Raguza; azt eltakarta
a dicsőséges, hatalmas raguzai köztársaság,
ennek a romjain áll a mai kikötőváros. Még
maradványaiban is fölséges.
Raguza ősidőktől fogva menedéke volt
mindenkinek, akit a világ hatalmasai üldöztek;
s akit egyszer oltalmába fogadott, azt
meg is tudta erőhatalommal védeni. Ellenség
soha se szárazon, se tengeren be nem
tudott törni a bástya falain.
Azok hatalmas bástyák voltak; amint a város
népessége szaporodott, új meg új gyűrűvel
vették azt körül, párkányos tornyaik
uralták a körülfekvő vidéket, s azon a nagy
gömbölyű bástyán ott Gravoza felé, mely
egészen a tengerbe nyúlik, emelkedett fel
az óriási világítótorony, öntött rézoszlopával,
legfelül az aranyozott földteke.
A mostani egymás fölé emelkedő, födéltelen
házak helyén aranytól csillogó kupolák
és tornyok ragyogtak a napsugárban. Minden
nemes családnak volt saját temploma,
amelybe a palotájából át lehetett járni. Ez volt
a fényűzés mértéke. A templomok oltárainak
művészi pompája, a drágakövekkel kirakott
ereklyetartók, a hitetlenektől visszavásárolt
drágaságok Salamon templomából, Jeruzsálem
kincseiből, kelet drága szöveteivel betakargatva;
ezek képezték a raguzai nobilik fényűzését,
mert a külső viseletük egyszerű volt.
És valamennyi templom közül legmagasabbra
emelkedett ki a nagyszerű katedrále, melyet
Oroszlánszívű Richárd emeltetett Raguzában.”
Az idézetekből az is kiolvasható, hogy
Dubrovnik megannyi időszilánkból összeálló
kaleidoszkópja ellenáll a hagyományos
útleírásoknak, ettől kicsit személyesebbé is
válik minden, ami ehhez a városhoz kötődik,
ráadásul izgalmasabb is, mert minden
történetben olyan mozzanatokat találunk,
melyek eltérnek a hagyományos tengerparti
románcokétól.
A DALÍ-KIÁLLÍTÁS BEJÁRATÁNÁL
Szentkuthy Miklós szintén erre a kivételességre
hívja fel a figyelmet a Frivolitások és
hitvallásokban: „Raguza iránti szerelmem pici
gyerek koromban kezdődött, mert apám az
első világháborúban mint muníciószállítmányokat
kísérő tüzér főhadnagy többször is járt
Raguzában. Mint más helyekről, ahol megfordult,
onnan is hozott képeslapokat meg üveglappal
borított rámás képeket. Még ma is vitrinem
emléktárgyai. Ez nekem akkor bűvölet
volt, és állandó bámulat tárgya: az Adriai-tengerbe
nyúló város, fehér citadellák karéja. Ez
az óriási mitikum, ami Raguza volt kisfiú koromban,
később valóságos bűvölet lett, mikor
ott jártam felnőttkoromban, 1936 táján.”
Faludy György A Pokol tornácán című
könyvében egy egész fejezetet szentel
1987-es dubrovniki látogatásának, ahol három
szo nettet is írt. Megannyi irodalmi vonatkozás:
2007. április 20-án leplezték le itt
Szabó Lőrinc emléktábláját.
Utcai zenészek és festők az óváros minden
zugában. Inkább alkonytájban érdemes sétát
tenni, amikor mindent vörösre fest a lemenő
nap. A város világítása Firenzére emlékeztet,
nem is látjuk éjszaka a fényforrásokat, mégis
szinte nappali fényben úszik az óváros. Művészetek
tobzódását tapasztalhatjuk: az utca
elején a Dalí-kiállítást néztük meg, és mire az
utca végére értünk, a Szent Balázs-templom
előtti téren már hangszereiket pakolták ki a
zenészek. Másnap zárult a Dubrovniki Nyári
Játékok a zágrábi rádió és televízió filharmonikus
zenekarának koncertjével. Aznap este
meghallgattuk a főpróbát. Méltóképpen búcsúztunk
az Adriától, mielőtt útra keltünk
volna mi is, messze a fecskékkel.
KONTRA Ferenc
6 2017. szeptember 14.