Családi Kör, 2018. június 21.

ASZTALIZENE
A
magamfajta kritikai
értelmiségi hajlamos
föltolni a negatívumokat
a pozitívumok
kárára – tetézni a bajt –, ezért
legutóbbi vajdasági látogatásomkor,
talán mert elkomoruló
napjaimra estek, olyan kis csillagokat
gyűjtöttem a szütyőmbe,
amelyek megszépítették a szememben
szülőföldemet. Ezúttal
a negatívumokat fogom megkárosítani,
és csak arról szólok, ami
Zomborban, Bezdánban és Zentán
felemelő volt. Mindössze néhány
benyomást említenék.
A piac színpompája. A szabad
ég alatti piacokon szabadon
simogatja, csillogtatja a napfény
a zöldségeket, gyümölcsöket,
bogyókat és virágokat - van
levegő, reggeli szellő, és ez olyan pompát
eredményez, amilyen a legszebb impresszionista
festményeken látható. A zentai és a
zombori piac látványa számomra fölér egy
Renoirral. Ha ugyan a friss, harmatos növények
színei mérhetők a festettekhez. Nem
ismerek festőt, aki visszaadta volna azt a fényes
– és illatos és zsivajgó – kavalkádot,
ami nálunk a piacon élvezhető. Mely szín hiányzik
onnét? Hiszen a mélylilától a fehérig
– vagyis a padlizsántól a babig – számtalan
színárnyalat pereg – a piac hangzó
mozgóképet hoz létre -, és ha a júniusi rózsákat,
liliomokat és margarétákat is hozzátesszük,
káprázatos lesz a látvány. Hányféle
árnyalat van csak zöldből: zöldborsó,
zöldhagyma, saláta, spenót, sóska, brokkoli,
paprika, petrezselyem zöldje, kapor, zellerlevél
és a többi, hányféle fehér: karfiol,
bab, a zöldesfehér zöldbab, a hagymák...
mit gondolnak, hány hasábot lehetne teleírni,
ha felsorolnánk egy közönséges piaci
nap színeit? Méz, őrölt paprika, retek... A
zentai meg a zombori piacot fölvenném az
UNESCO Világörökség Listájára. Az utóbbi
még a rendkívül sokféle sajt, túró és kajmak
miatt is figyelmet érdemel, de ez már átvezet
bennünket
az ízekhez. A házi túró, tejföl, tejszín, vaj,
sajt, vajalja – melyeknek színei a hófehértől
a krémszínen át a sárgáig, a füstölt sajtok
barnájáig terjednek – hasonlíthatatlan.
Közel sem olyan, mint a francia vagy a
svájci sajtok, sokkal nyersebb, egyszerűbb.
Az ember magát a természetet eszi velük
– akárcsak a halpaprikás esetében: a bezdáni
„Pikec” csárdában például mintha magát
a Dunát kanalazná jól megfűszerezve
és megszínezve a vendég. Ezt a Duna-parti
csárdát is világranglistára helyezném,
Kis vajdasági pozitív
ráadásul a kilátás is gyönyörű. Én nem
eszem húst, ezért a pecsenyékről és a „roštiljokról”
nem szólhatok, de kiemelném
még a sült paprikát, Zentán pedig Magda
ropogós héjú mákos kalácsát, amivel a fekete
szín is megjelenik a palettánkon.
A vendégszeretet is a vajdasági csillagok
fényesebbike. Itt még él a lakoma ősi műfaja,
és ezzel nemcsak mindenféle földi jóban
részesítik a vendéget, hanem úgy megtisztelik,
amire Európa gazdagabbik fertályán
nincs példa. A kínálás, traktálás ősi kultúrája
kiveszőben van, de a Vajdaságban még él.
A pálinka meg a bor is hozzátartozik, miáltal
az áttetszővel, a halványsárgával meg a
bíborral gazdagítottuk a képet. Ha pedig a
vendégség és a közös ebéd vagy vacsora a
kertben történik, árnyas fák alatt, akkor dicsérjük
most a
kerteket és udvarokat, a vajdasági életterek
legszebbjeit, ahol a legvadabb nyárban
is van kövér árnyék és hűvösség. A virágoskertek
meg a gyümölcsösök külön
méltatás tárgyai, a málna- és ribizlibokrokkal,
diófákkal és cseresznyefákkal. Akinek
van árnyas kertje, vagy a vendég, akit leültetnek
a kerti asztalhoz, olyan érzéki élményben
részesül, a szúnyogcsípéseket is
beleértve, hogy a gondjait is könnyebben
veszi. A színek, az illatok és a hűvös szellők
mellé pedig még madárcsicsergés is járul -
ebben Zenta élen jár, Zomborban azonban
nagyon sok bogyófát kivágtak, és hiányzik
a verébcsivit. A madárcsicsergés nemcsak
öröm a fülnek, hanem a tágasság élményével
is megajándékoz, és úgy érezzük, hogy
él a tág tér.
A nyers, vad természet a Duna- és a Tisza-parton,
távol a turistáktól, a szállodáktól
és a kávéházaktól, a földút a gátakon és a
folyópartokon éppenséggel a „kulturált” ez
meg az hiányával hódít. Manapság, amikor
mindenüvé beférkőzik a turizmus szórakoztatóipara,
és ömlik a tömeg a tengerpartokon
meg a rekonstruált városokban, a vajdasági
tájak nyersessége szerintem titkos
kincs, a porral, a sárral, a mezei virágokkal
és a gizgazzal, a szúrós növényzettel együtt.
(Noha a szúnyogirtást szorgalmaznám.) A
Tisza-parti töltésen sétálva olyan tág horizontot
látni, hogy mindannyiszor megcsodálom
a hatalmas égboltozatot. Ilyet templom
sem nyújt!
Beszélgetni is lehetséges kötetlenül
Bácskában, itt még ismerik az emberek az
érdek nélküli trécselés, a terefere műfaját,
amikor minden irányba el lehet kolbászolni.
Tárgy nélküli beszélgetésekre gondolok,
nem megbeszélésre, hanem csak úgy szabadon,
mindenről, okoskodás és baromkodás
és cél nélkül. Úgy, mint a szomszédok,
akik még átjárnak egymáshoz kávéra. Nem
muszáj politizálni, tapasztalatom szerint
azok a legjobb beszélgetések, amikor nem
jön szóba a politika. Megkérdezem inkább,
hogy máma mi volt ebédre.
Gebt unserm Gott die Ehre – adjátok
meg a tiszteletet Istenünknek, hallgattam
egy Bach-kantátában már Budapesten. J. S.
Bach (1685–1750) zenéjéből van fogalmam
arról, hogy ez a mondás mit jelenthetett régen,
amikor még közösségben éltek az emberek.
Az Isten összekötötte őket. No persze,
ezt sokkal gyakorlatiasabban is meg
lehet magyarázni, végül is érdekek működnek
minden közösségben, a kantátákat
hallgatva azonban pontosan ráéreztem
a magasabb rendű „összekötőre” is, mely lehet,
hogy már a múlté.
RADICS Viktória
20 2018. június 21.