Családi Kör, 2018. június 21.

Soha nem tudtam eldönteni, hogy szeretem
Pablo Picasso művészetét, vagy
viszolygok tőle, vagy megismerve
életét el tudom/tudnám-e különíteni
az embert mint individuumot a produktumtól
és attól a hatástól, amelyet a művészethez
viszonyuló újszerű megközelítése adott.
Láttam a tengerparton csíkos pólóban, de
Frederico Fellini álmain és filmjein keresztül,
s a kerámiáinak esetlenségében, vagy a politikai
állásfoglalásában, amelyet a Guernicában
összpontosított. Valahogy mindig kiszakadt
egy sóhaj a mellkasomból, amikor
Picasso-képet láttam, s így volt ez május elejéig,
amikor Spanyolországba utaztam.
Egy idő után eltelítődsz a látvánnyal, az
élményekkel, s „feladatként” éled meg az
utat. Ez a feladat lehet a felfedezés, a kutatás
(fényképezőgéppel, listával és jegyzetfüzettel
a kezedben), vagy csak az, hogy önmagaddal
újra egyensúlyba kerülj, amikor
a bakancslistán szerepelő következő tétel
megvalósításának vágya hajt. Hosszú a virtuális
lista, s ahogy fogy, úgy bővül új tervekkel,
feladatokkal. Most Alhambra, tegnap
Szentpétervár. Holnap más.
Lovra Éva
Málaga
„A közül a számos bűn közül, amelyek elkövetésével vádolnak, egyik sem olyan
hamis, mint az, amely a munkám fő célkitűzése, a kutatás szelleme. Amikor festek,
célom az, hogy megmutassam azt, amit találtam, és nem az, amit keresek. A művészetben
a szándékok nem elegendőek, és ahogy azt spanyolul mondjuk: a szeretetet
tényekkel és nem okokkal kell igazolni. Amit valaki tesz, az számít, s nem az,
amit valakinek szándékában áll tenni.” (Marius de Zayas. „Picasso Speaks”: The Arts
May, 1923, p. 315. – fordította: Lovra Éva)
Málaga, Granada, s egyre kevésbé az út
a fontos, hanem inkább a megérkezés, a tudatos
jelenlét, amikor a feladatok (kötelező
látnivalók) helyett arra az ütemes morajlásra
figyelsz, amely a város maga, testének
kipárolgására, a szagokra, illatokra, formákra,
amelyek néha csak önmagukért vannak,
s csak az egység képzetét keltik. Valójában
a jelentéshordozásuk destruktív megnyilvánulásai.
Picasso málagai szülőhelye előtt
sétáltam el reggelente, de mégsem éreztem
azt a vibráló jelenlétet, amelyet egy új
szellem kibontakozása jelenthet, egészen
utazásom legutolsó napjáig, amikor már
a repülőre siettem. Elbúcsúztam a várostól,
és újra bementem a művésznek szentelt
múzeumba (Museo Picasso Málaga),
ahol végigjártam a termeket, s újra meghallgattam
minden tárgy történetét, művészetének
kibontakozását olyan történetek
és művek által, amelyeket eddig
nem ismertem, vagy csak kevésbé. S végre
nem az a Picasso-élmény és lelkesedés
szorította össze a mellkasom, mint eddig,
hanem fellélegeztem, s a hűvös termekben
már nem a hideg didergetett, hanem
IRODALOM
a felismerés, hogy eddig nem a megfelelő
tudattal tekintettem a művészetekre, vagy
csak a kutatásra. Picasso művészetére mint
a produktumra néztem, ahogy ő is kívánta
és elvárta. Pedig a folyamat, a személyes
történet felismerése, az okok keresése, a
szándék magyarázata sokkal teljesebbé és
szerethetőbbé teszi azt a világot, amelyet
csak tudatos fejlődésemen keresztül tudok
megérteni és értékelni. Így az utolsó nap,
amelyet a hűvös Spanyolországban töltöttem,
adott választ azokra a kételyekre, amelyeket
igyekeztem kizárni. Elfedni az írással,
folytonos kutatással és munkával, ami néha
csak utazásnak, felfedezésnek tűnik, hiszen
a szándék és a folyamat követhető; a napok,
hetek, hónapok folyamata, míg megszületik
néhány oldal, vagy fél év, egy év is
elmúlik, mire látható, érezhető, tapintható
dolog lesz belőle. A kutatás szelleme. Először
nem is figyeltem fel erre a gondolatra,
Picasso egy magyarázatot sem igénylő
gondolatára, majd másodszor, mikor lassan
andalogtam a termekben, a falra ragasztott
szavak úgy szorították össze a gyomrom, és
kapaszkodtak egyenként a torkomba, mint
a felismerés, hogy változtatni kell. A szándék
nem elegendő, s még ha tudom is ezt,
s érzem a szándék súlytalanságát, akkor is
sokáig forgatok egy gondolatot, egy ötletet,
amely csak szándék marad sokáig. S nehezen
lesz belőle tett.
A hipotézis és a kutatás módszertana, a
művészetben a nem körülírható szándék, s
az alkotás folyamata csak a produktummal
vagy annak tudatos hiányával értékelhető.
Míg a hiány csak a kudarcot jelenti, egy feltételezés
elvetését, egy hosszabb folyamat
hiábavalóságát, ahol elveszik a líraiság, és
csak az objektív, eredményorientált gondolkodás
a megengedett.
Málagában önmagam és a világom elől
szerettem volna elrejtőzni, egy olyan utazást
tenni, amikor nem fontos az, hogy
mennyire figyelem meg a körülöttem levő
világot, és nem kell számot vetnem az idővel,
a listával. Nem kell arra gondolni, hogy
az út, a szándék hogyan lesz végül tett, s
egy sétával és fényképezéssel töltött nap
hány nap elemzést, rajzolást és írást jelent.
Mégsem tudtam kiszakadni ebből, a tett átalakult.
Spontán utak és megtervezett reggelek
lettek belőle, mikor pontosan tudtam,
hogy a reggeli futás után vizet iszom,
majd kávét. De soha nem tudtam, mit hoz
a harmadik nap, utat Gibraltárra, Alhambrát
a mágikus Granadában, vagy csak egy
újabb napot.
2018. június 21. 21