Családi Kör, 2018. augusztus 16.

A dobos lányok a pihenő idején ivóvizet hordtak körbe
A dobos lány párban dolgozott egy már sokkal tapasztaltabb
férfival, ez a tapasztaltabb ember volt az úgynevezett etető. A lány
a gép tetején volt, mellette a dobban állt az „etető”. Fiatal, erős férfiak
a kazlakról dobálták a búzakévéket, amit a lánynak el kellett kapni,
a kévét kalászával lefelé a dobban álló etetőnek adni. Ha nem
búzából készült madzaggal volt átkötve a kéve, hanem kendermadzaggal,
akkor azt az átadás közben vágni kellett, majd kihúzni
és összegyűjteni.
– Nagyon gyorsan kellett dolgozni. A madzagoktól hólyagokkal
volt tele a tenyerem, óriási munka volt ez számomra is, meg a
gép többi részén munkafolyamatot végző embernek is. A dobos
lányoknak nem volt munka közben pihenő, míg a többiek pihentek,
addig nekünk friss vizet kellett körbevinnünk többször is a
többieknek. Hólyagos kéz, por, verejték, de csináltuk becsülettel.
Teljesítményarányú bérezésért dolgoztunk, búzáért. Az élelmet, a
reggelit, az ebédet, az uzsonnát és a vacsorát a gazdától kaptuk.
Amikor olyan helyeken csépeltünk, ahol kevesebb búza volt, akkor
több gazdánál dolgoztunk a nap folyamán. Így ebédre is szét voltunk
osztva csoportokra – mondta Farkas, aki azt is elmesélte, hogy
ilyen esetekben a lányok gyakran megkérték a gépészt, járja körül
a helyeket, nézze meg, hol van kalács ebédre, és oda küldjék őket.
Persze ez a férfiaknak sem volt ez ellenükre, mert ők meg szívesebben
fogyasztottak szalonnát, húsfélét.
„Isten tudja, hogy bírtuk, de ugráltunk,
táncoltunk késő éjjelig”
HAGYOMÁNYÁPOLÁS
– Ma is szeretettel emlékszem az egész csapatra, különösen a két
„etetőre”, Kaszás István bácsira és Jablonszki (Túri) Miklós bácsira.
Ők idősebbek voltak, én meg fiatal lány, sokat tanítottak, vigyáztak
rám, óvtak, hogy ne essen bajom. A cséplőgéppel mindig egy tanyán
dolgoztunk. Nem jártunk haza, a tanyákon aludtunk, istállókban,
szalmán. Túri Miklós bácsinak volt hangszere, este harmonikán
muzsikált nekünk a nehéz munka után. Isten tudja, hogy bírtuk, de
ugráltunk, táncoltunk késő éjjelig, hajnalban meg már keltünk.
Farkas Margit a hagyományápolásba fiatalasszonyként csöppent
bele az 1960-as évek végén. Fiatal házasok voltak, a férje a mezőgazdasági
birtokon traktoristaként dolgozott, és az aratóversenyek
részeként a szántóversenyen több alkalommal is részt vett.
– Őt kísértem el egy aratóversenyre, amikor is az egyik oromparti
csapatnak nem volt marokverője. Kérdezték, tudom-e csinálni ezt a
munkát. Így vettem részt először aratócsapatban. Ezzel a csapattal
aztán több éven át jelen voltam a Zenta községi aratóversenyeken.
Később már ott voltak a gyerekek, építkeztünk, így jó néhány évig
nem jártam aratni. Van annak már húsz-huszonöt éve is, hogy az
unokaöcsém, Páncél Mihály beszervezett újra aratni. Ekkor már Ősz
Szabó Imre szervezte az aratóversenyeket, s külföldre is elutaztunk.
Az én lelkemnek nagyon kedves ez a felállás, mert ez egy családi
kis csapat. Az unokaöcsém, Páncél Misi, a keresztfiam, Huszák Rudi,
aki nagy mókamester, a kis kolléganőm, Bajtai Zsuzsi és én alkottuk
a csapatot. Óriási öröm volt, amikor sikerült helyezést elérnünk,
de nem feltétlen ez az elsődleges szempont. Az, hogy jól érezzük
magunkat, ismerkedünk, barátkozunk, együtt vagyunk, az sokkal
fontosabb. Azt hallottam egyszer valahol, hogy a hagyományainkat
nem ápolni kell, mert nem beteg, nem kell őrizni, mert nem rab,
a hagyományainkat megélni kell. Hálát adok a Jóistennek, hogy ezt
megtehetem ebben a családi csapatban.
A felsőhegyi asszonyt a lánya, Ibolya gyakran elkísérte az aratóversenyekre.
És ahogy az lenni szokott, a történelem megismétlődött.
– Mintegy tizenöt évvel ezelőtt a magyarországi Csorváson voltunk
aratni, amikor a felsőhegyi Búzavirág aratócsapat egyik tagja
valami oknál fogva otthon maradt. Az én lányom ekkor szerepelt
először aratóversenyen. Mindig népviseletben vagyunk, így a lányom
egyik személytől szoknyát, a másiktól kendőt, a harmadiktól
inget kapott kölcsön. Aztán egy pár évig járt is a néhai Benke
Laci bácsi vezette csapat tagjaként. Ezt az együttest a legidősebbek
alkották, Ibolya volt az egyetlen fiatal közöttük. Amikor várandós
lett az unokámmal, már nem járt aratni. Az idén, amikor már javában
készülődtünk az aratásra, akkor közölte, hogy a fia velünk arat
majd, s mivel az aratóverseny visszakerült Felsőhegyre, ő is szívesen
csapattag lenne. Nagyon örültem, ráadásul a keresztfiam is elhozta
a kisunokáját, Gombos Larát, most ő hordta a vizet kis bögrében.
A fiatalok között gyógyulnak a hét évtized sebei
De nemcsak a lánya, hanem az unokája is a csapat tagja. Az első
évben az ivóvizet hordta utánuk, a második évben Misi készített
neki egy gabonagereblyét, népies nevén bőgőt, s az unoka azóta
ezzel az eszközzel dolgozik a csapatban.
A BÁNKÚTI ARATÓCSAPAT: FARKAS MARGIT, PÁNCÉL MIHÁLY, SZABÓ
IBOLYA, HUSZÁK RUDOLF, SZABÓ BENCE ÉS GOMBOS LARA
– Eddig is családi csapat voltunk, de most még inkább az vagyunk,
hiszen kiegészültünk családtagokkal. Annyi fájdalom, nehézség
volt az életemben, az ilyen alkalmakat talán azért adja a Jóisten,
hogy homályosabbá tegye azokat, és hacsak egy kicsit is, de
kiragadja a mindennapok küzdelméből az embert. Most is, mintha
csak simogatta volna a lelkem, hogy a szűk családomból három generáció
volt jelen, együtt éltük meg a múltunkat, és bizonyos értelemben
a jelenünket is a lányommal, az unokámmal és a keresztfiammal,
az ő kisunokájával és az unokaöcsémmel – mondta Farkas
Margit, aki szerint az ember, mire a hetvenedik életéve közelébe ér,
sokat kap az élettől, de veszít is sokat. Közeli és távoli családtagok,
komák, komasszonyok, jóbarátok, munkatársak... távoznak az életből,
néha kicsit elfárad, s az ember magányosnak érzi magát emiatt.
– De ilyenkor a fiatalok közt gyógyulnak kicsit ezek a sebek. És
van egy olyan érzésem is, mintha velünk együtt örülnének azok is,
akik már nem lehetnek velünk. Mintha csak a korán eltávozott vejem,
a kisunokám édesapja is velünk együtt örülne annak, hogy a
kisfia is ott van, és férfimunkát végez. Szereti csinálni s éltetni elődei
hagyományait.
FARKAS Mónika
2018. augusztus 16. 9