Családi Kör, 2019. január 17.

INTERJÚ
ségem megmutatkozott. Kiskamaszként is jólesett gördülékenyen
megfogalmaznom ezt-azt. Sokkal könnyedebben írtam, mint most.
Mindezt elhessegettem egészen tizennyolc éves koromig. Majdnem
minden barátom, akivel akkoriban leveleztem – hiszen mi még nem
e-maileket írtunk, hanem négyforintos bélyeget ragasztottunk a borítékra
a nyolcvanas években –, majdnem mindenki küldött nekem
zsengéket. És el voltam képedve, hogy milyen jók. Tóth Árpád-utánérzések
voltak ezek leginkább, valamiért őt és Radnótit utánozták a
tizenévesek a legtöbben az akkori Magyarországon. Aztán rájöttem,
hogy ilyet én is tudnék, de megijedtem, amikor először szembesültem
vele elsős gimnazistaként, hogyan fest például az aszklepiadészi
strófa szerkezete, az egyes sorfajok, tehát a rövid és hosszú szótagok
váltakozása. Meglepődtem, hogy ennek segítségével valódi emberi
mondanivalót is tudunk közvetíteni anélkül, hogy megbicsaklana
a metrum, és hogy derékba törnénk a mondandónkat: nos, ezt elképzelni
sem tudtam. Aztán kiderült, hogy ez tanulható, ez a része
legalábbis, de ha nincs egy eredendő alkati rokonságod, ha nincs
képesség, akkor nincs az a tehetséggondozó intézmény, amelyik írót
teremt valakiből, aki nem született annak. Akad pálya, amelyik tanulható,
az írás csak részben.
A VENDÉG ÉS A VENDÉGLÁTÓI
Én azt is megértem, aki azt mondja, hogy csakis szabadvers létezik,
és hogy a múlté a kötött forma, de ez a szlogen nagyon sokszor
csak kibúvó arra, hogy még kipróbálni se kelljen a kötöttségeket,
mert mi van, ha botfülünk van hozzá – jobb erre nem rájönni, ezért
csak szabadverset írunk egy életen át. Ha én nem próbálom ki magam
bő negyvenévesen ebben a regényben, akkor sohasem tudom
meg, milyen egy nem verses regényt végigírni. Persze, a fogadtatás
minden esetben abból indult ki, hogy én költő vagyok, nem is lehetek
más, hiába gondolok el egy faltól falig prózát, maradok költő a
szűk kis skatulyámban. Mindent ehhez képest mértek, és amennyire
ez vicces, ugyanannyira szomorú is, mert ezek szerint azon múlik
az üdvösségem, hogyan tördelem a soraimat. Ugyan már!
A Káli holtak című legutóbbi regénye egy 21. századi történet,
amelynek hőse egy Csáky Alex nevű fiatal színész, akivel
épp egy zombisorozatot forgatnak a Káli-medencében. A
cselekmény sztárrendezője fekete-hegyi, Balaton-környéki
birtoka akkora, hogy az csak kormánykapcsolatokkal lehetséges.
Fontos Önnek az irodalmi véleménynyilvánítás közéleti,
mondhatni valóságízű témákkal kapcsolatban is? Miért ír valaki
aktuális közegéről, a mai Magyarországról regényt?
– Amíg egyetlenegy olyan olvasód van, aki örül a könyvednek,
érdemes volt megíródnia. Tény, hogy túl sok tabut sért ez a regény,
éppen liberális tabukat leginkább, de nem csak azokat. Nem véletlenül
keltett zajos visszhangot. Igazság nincs, vélemények vannak.
Tanulsága a legkomiszabb bírálatnak is van, de nem érdemes túlzott
jelentőséget tulajdonítani neki, ha agyondicsér vagy szid a sajtó.
Nem a kritikába szoktam belehalni, és nem a kritikától repülök.
Sajnos, a nyomtatott kritikát manapság a szakma írja a szakmának,
közönségorientáló hatása jóval csekélyebb, mint, mondjuk, a kilencvenes
években. Nem a provokáció volt a célom, hanem bizonyos
tabuknak vagy lezártnak tekintett témáknak az újrabeszélése,
javaslat arra, hogyan beszéljünk róluk. Ilyesmi például Trianon
ebben a könyvben. Itt egy olyan Hamlet-rendezésről értesülünk,
amelyik Kolozsváron játszódik 1918 és 1920 között, tehát az impériumváltás
idején, ehhez képest van berendezve a színpad is, tehát
Claudiopolisnak nevezik ezt a várost, Claudius nevezi el saját maga
után egy pimasz ötlettel, és így tovább. Tehát a házsongárdi temetőben
bukkannak fel a sírásók, illetve itt gurul Yorick koponyája is.
A zombitéma önmagában sérti sokak prüdériáját, sokak fülének
disszonáns, nem irodalomba való, valahogy ettől tisztátalan lesz
sokak szemében már pusztán a problémafelvetés is. Maga az ötlet
komolynak indul. Azt ábrázolom, hogyan siklik zátonyra egy jó
szándékú, jó ideából kiinduló tévésorozat egy kereskedelmi televízióban.
Tehát a Káli-medence őslakóit valóban kiirtotta vagy megritkította
a török, a hódítás idején valóban fölperzselték ezeket a
falvakat, nem mindegyik népesült be újra. Magyarország legszebb
tájáról beszélhetünk, vulkáni környék, de vannak nagy mészkőhegyei
is, szőlők, borvidék, pincék, vincellérházak, most pedig az új
magyar középosztály kedvenc nyaralóhelye, sokan járnak, illetve
járunk ide. Így jött az ötlet. Nincs óriásplakát ezen a tájon, odafigyelnek
rá, hogy változatlan maradjon, de a profitszerzés mégiscsak
meghatározó. Nem minden biofarm vagy gazdaság, és nem
minden vendéglő azért nyílik, hogy szépítse, gazdagítsa ezt a vidéket,
de ez legalább nem titok. Ezer más titka is van ennek a helyszínnek,
például ezek a bizonyos káli holtak. De aki itt elakad, hogy
uramatyám, mit keres egy kortárs magyar regényben egy zombiapokalipszis,
az szerintem nagyon sok ponton elakadhat még ebben
a könyvben.
Márton Lászlónak van egy színházi regénye, a Ne bánts, Virág!,
de ez a nyolcvanas években játszódik. Olyan könyv, amelyben nem
egy Kossuth-díjas alkotó memoárját kapjuk, hanem egy huszonéves
színész beszél a filmforgatásokon, a büfében, az öltözőben,
a színpadon meg az ágyban szerzett tapasztalatairól, tehát az öszszes
emberi interakciójáról. Ilyet én nem találtam. És jellemző módon
a színházi világ sokkal nyitottabban és kíváncsibban áll ehhez
a könyvhöz, mint az idősebb irodalmár kollégáink. Természetes,
hogy mindenki a saját elvárásai és szempontrendszere szerint közelít
egy-egy irodalmi műhöz, tehát aki, mondjuk, független színházban
létezik, az nem fogja megtalálni saját magát egy kőszínházi
regényben. Alexnek van egy vendégszereplése független játszóhelyen,
egy olyan színházi guruval, akiben mindenki hisz. Ahogy a
többi hősömet, őt sem egyvalakiről mintáztam, hanem nagyon sok
mindenkinek az ötvözete.
Volt olyan magyar rendező, aki fölismerte a saját Woyzeck-rendezését.
Van olyan fejezetem, amelyik a darab különböző magyarországi
színreviteleivel foglalkozik. Ezt tekinthetjük akár esszéisztikus
betétnek is, hiszen a hősöm hajlamos az efféle okfejtésekre,
esztétika–művészettörténet szakra járt, mielőtt színész lett, és az
a fejezet egy új Woyzeck-rendezést vet össze néhány tucat másik
régivel.
Mikszáthot mi inspirálta arra, hogy az országgyűlési üléseket
rögzítse? Jókait mi inspirálta, hogy saját korának társadalmát ábrázolja?
Az aktuális előbb-utóbb múltba fordul, történelemmé válik
vagy rossz esetben megmerevedik. És a mindenkori hatalom pedig
mindig érdekelt abban, hogy visszafelé megírja magának a saját
múltját. Viszont a regény nem egyéb, mint teremtett valóság, kitalált
együttállás vagy látomás az adott korról. Szívesen olvasom Balzac,
Jókai vagy Mikszáth társadalmi tablóit, ugyanakkor szakmunkákat
is. A huszadik század kataklizmáiról, különösen a két világháborúról,
a válságos emberi helyzetekről hívebben értesülök dokumentumprózából,
mint a filmvászonról vagy regényekből, kivétel
persze akad, mint Vaszilij Grosszman óriási regénye, az Élet és sors
című. Egyébként azt hiszem, hogy még a Káli holtak legádázabb bírálói
is elismerték, hogy a korszak miliőjének, tehát a 2010-es évek,
a NER-éra levegőjének megörökítésével nem maradtam adós.
2019. január 17. 29