Családi Kör, 2019. január 17.

KÉPHISTÓRIÁK
A ravaszdi költő rébusza
A kulcsot mintha tengerbe vetették volna:
négy évszázad alatt sem nyílt meg a zár,
amelyet a shakespeare-i életmű rejtelmei tartanak lakat alatt
William Shakespeare (1564–1616)
olyan, „mint egy természeti jelenség,
sőt mint maga a természet: végtelen
gazdag, végtelen sokrétű, úgyhogy
mindenki mást láthat benne anélkül, hogy hamisan
látna, teljesen elemi jellegű, úgy, hogy egyszerre
kelti a legnagyobb egyszerűség és legnagyobb
komplikáltság látszatát, megmagyarázhatatlan, úgy,
hogy minden magyarázat belefér, a legmélyebben
emberi, annyira, hogy már emberfölöttinek látszik.
A földön való megjelenése is csodaszerű: a semmiből,
alacsony néprétegből tört elő s homályban élt,
úgy hogy életéről nem tudunk semmit, azaz kevesebbet
a semminél, mert az a néhány bizonytalan
adat, amit tudunk róla, inkább megnehezíti megértését,
semmint valamit is megértetne belőle. Nincs
kulcsunk annak a rejtelemnek a zárához, amelyet ő
jelent: sem az a kulcsunk, amelyet a nagy emberekhez
életviszonyaik ismerete szokott adni, sem az a
belső gondolkodásbeli kulcsunk, amelyet az elme
munkájának erőfeszítés útján való felfokozása ad
nehéz problémák megoldásához” – írta immár több
mint egy évszázaddal ezelőtt a Vasárnapi Ujság, egészen
pontosan a lap 1916. április 30-i számának anonim
szerzője, amikor épp jubileumot ünnepeltek,
méltósággal, tiszteletteljesen, s némi gyásszal is. A
brit reneszánsz nagy embere halálának akkor még
mindössze háromszázadik évfordulóját… Shakespeare
mellszobra, amelyet az alkalmi íráshoz mellékelt
a lap (lásd mai képünket!), a költő leghitelesebb
arcképe, mert kevéssel a halála után emeltette a
családja a stratfordi Szentháromság-templomban.
„Ez a Trinity Church, amelynek keskeny gúlatornya
ötlik először szembe Startford panorámájából, igazán
nagy kincset rejteget és mégis megható egyszerűséggel,
hűséges, meleg arccal fogadja az idegent”
– így tudósított statfordi utazásáról Szini Gyula a
Nyugat 1909-es évfolyamának tizenkilencedik számában,
amely október elsején jelent meg. Itt nyugszik
immár négyszázhárom esztendeje „egyszerű
kőtábla alatt” a ravaszdi Shakespeare William – ahogyan Cseh
Tamás is megénekelte őt: „E kies hazában mutass nekem / Egy
oly nagy ravaszt, mint Shakespeare William!”
Maradjunk egyelőre hát ennél a ravaszságnál!
Már csak azért is, mert ha négyszáz év nem volt elegendő ahhoz,
hogy megfejtsük és megértsük Shakespeare-t, akkor most már
nem nagyon kellenék igyekeznünk… Négy évszázad sikertelensége
és eredménytelensége ugyanis az emberiség és tudományosság
(az irodalomtudományosság…) szempontjából akár bizonyságul
is szolgálhat arra, hogy ez egy felettébb reménytelen vállalkozás.
Minden reménytelenségben van azonban valamiféle tanulság.
Esetünkben például az, hogy talán nem feltétlenül kell az életmű
nagy, komplex egészének a megértésére és megfejtésére törekedni,
sokkal hasznosabb és eredményesebb lehet egyes részleteinek,
néhány elemének a tudatos, kitartó vizsgálata, elemzése… Hiszen
a részletek által juthatunk el a nagy egész lényegének megértéséhez.
Apró lépésekben, lassacskán, évszázadok verejtékével…
Mert ennek a Shakespeare nevű rébusznak talán épp az a lényege,
hogy mindenki mást láthat benne anélkül, hogy hamisan
látna… S akár az egymásnak ellentmondó vélemények és nézetek
is egyformán igazak lehetnek ily módon; egymást kiegészítve; egymást
erősítve. Ha kell, akár a cáfolat által is, vagy a párhuzamosságuk
révén…
Mily szép is lenne, ha ezt a fajta gondolkodásmódot – mint holmiféle
teljesen elemi jelleget – át lehetne ültetni, transzformálni
lehetne napjaink hétköznapi, elmérgesült közpolitikai közbeszédébe,
mindenféle tolerancia terheitől megszabadult közéleti gondolkodásába
is.
(szpray)
38 2019. január 17.