2020 december 18

8. szám • 2020. de cem ber 18. • Kiadja a Pro Ge nius Egyesület
Köztünk élõ történelem
Beszélgetés Bácsa Lajossal, a rónaszéki
deportáltak egyetlen még élõ képviselõjével (VII.)
A 94 éves Bá csa La jossal beszélgettem, mely beszélgetésnek szer kesz tett vál -
toza tát közöl jük itt. Igyekeztem szöveg hûen visszaadni mindazt, amit mond, csu -
pán ott módo sítottunk a szövegen, ahol a jobb megér tés végett ez indokolt volt.
Legyen ez a megemlékezõ beszélgetés ugyan ak kor tisztelgõ fõhajtás is min -
den deportált e lõtt, füg get lenül attól, hogy Rónaszékrõl, Nagy bocs kó ról, Hos szú -
mezõrõl stb. hurcolták el egy is me ret len világba.
Vigyázz, hogyan gondolkodol!
Amit az ész
felfog és elhisz
Kedves olvasóm, a figyelmedbe
ajánlom a következõ gondolatot: ,,Azt,
amit az ész felfog és elhisz, meg is
tudja valósítani a pozitív gon dol ko -
dás által.” Na po leon Hill és W. Cle -
ment Stone A siker kulcsa. A pozitív
gondolkodás címû könyvében talál -
koztam vele.
Azt hiszem, hogy bátorító gon do -
lat mindannyiunk számára, mert azt
jelenti, hogy értelmünk, eszünk fel -
használásával mindent elérhetünk,
megvalósíthatunk az életben azzal a
feltétellel, hogy pozitív gondol ko dás -
sal, pozitív hozzáállással haladunk
a kitûzött célok irányába. A célba
éréshez az is szükséges, hogy kellõ
hittel és önbizalommal felvértezve
éljünk és cselekedjünk.
A negatív gondolkodással vi szont
gátakat, korlátokat állítunk saját ma -
gunk elé.
Mindezt nemcsak okos könyvek
bölcs szerzõitõl tudom, tanultam, ha -
nem személyes életutam tapasz ta la -
tai is ezt igazolják. Amikor nega tí -
van gondolkodtam, amikor nem hit -
tem abban, hogy egy bizonyos cé lo -
mat képes vagyok valóra váltani, ez
is történt: kudarcot teremtettem ma -
gamnak. Amikor viszont nemcsak ki -
tûztem egy célt, hanem hittel, ön bi -
zalommal, kitartással, egy tervet kö -
vetve, pozitívan gondolkodva tevé -
kenykedtem, céljaimat megvaló sí tot -
tam. Amibõl nyilvánvalóan követ ke -
zik: igaz az, hogy az életünket a gon -
dolkodásunk határozza meg. Ha po -
zitívan gondolkodunk, minden ál -
munkat, célunkat valóra válthatjuk,
ha viszont negatív gondolkodás bék -
lyóz meg, kudarc vár ránk. Te me -
lyiket választod, kedves olvasóm?
Farkas Imre
- folytatás az elõzõ lapszámból -
Milyen érzés tölti el Lajos bácsit,
mikor visszagondol minderre?
Nem bírom ki sírás nélkül. Lehe tet -
len.
Csodaszámba megy, hogy ki tet -
szett bírni.
Hát na. Mondok még. Volt egy al -
kalom, amikor behívott a mester, mert
fedélszerkezetet kellett csinálni. Há -
rom részbõl. A közepén egy részt csak
összeraktuk, de nem szegeztük, hogy
tudják szállítani. A mester adott egy
raj zot, tervet. Nagybátyám Szatmáron
végezte a faipari iskolát. Egy sámedlit,
széket nem engedett csinálni, amíg nem
rajzoljuk le. Tehát értettem a raj zok -
hoz. A tervet tanulmányozni kezdtem.
A számítások megvoltak. Én néztem a
rajzot és láttam, hogy a hossza 15 mé -
ter kell legyen, de a terv számításai sze -
rint, ahogyan még egyszer utánaszá mol -
tam, nekem vagy két méterrel több jött
ki. Mutatom a mesternek, hogy hát mi
a helyzet, de õ jóformán nem tudott
annyit se, mint én. Elég az hozzá, hogy
mindjárt telefonált és értesítette a gyár
mérnökét. Az eljött. A mérnök letak -
nyosodott és azt mondja: „te ebbe' ta -
lálsz hibát? Ezt a tervet Moszkvába' csi -
nálták!” Mondom neki, hogy ne hara -
gudjon, de melyik után menjek? Mert,
ha ez után megyek, amit csináltak, két
méterrel nagyobb lesz. Elmegy a rajz -
zal és rá egy idõre jön vissza és mond -
ja, hogy a középpontokat kell mérni,
mert akkor kijön a számítás. Azóta én
ott csak ,,stu dent” voltam, egyete mis -
ta, aki megkérdõjelezte a tudományt.
Még egy történet. Egy német, dol -
go zott a gyalugépen, én segédkeztem.
Egyik deszka vége vastagabb volt, meg
kellett támasszam. De rá is csaptam és
mikor rányomtam a kezem, a deszkát
kiütötte a gép a kezembõl, én odaestem
és a kezemet legyalulta. Még a csontot
is érte, évekig fájt. A többiek elmentek
mellõlem, mikor látták, hogy spriccel a
vér a kezembõl. Az udvaron volt egy
kórházféle, elsõsegély nyújtásra. Ott egy
nõ máris vette az ollót, hogy vágja le.
Én szépen magyarul elküldtem az any -
jába. Na azt mondja: „ha te jobban tu -
dod, menj vissza.” Nem volt annyi be -
csület benne, hogy egy szikra tiszta vi -
zet, vagy valamit tegyen rá. Semmit az
ég világon. Megfogta a lapáttal, le nyom -
ta, bekötötte és csorgott a vér. Mikor a
kezem megfordítottam, csak folyt a vér.
Ezzel mentem a bejárat felé, hogy men -
jek vissza a lágerbe. Mentem az õrhöz,
hogy kísérjen be. Elküldött magamba.
De nem láttam azt, hogy Jeremiás Gyu -
la Bocskóról, aki a hídépítésnél dol go -
zott, itthon a vasútnál, eljött mellettem,
de nem is láttam az ijedtségtõl és fáj da -
lomtól. Õ akkor hazajött. Az ukrá nok -
kal jött haza, körülbelül egy évvel ha -
marabb, mint én.
Mikor õ hazajött, itt volt Szla ti -
nán egy ideig, mert nem engedték át
Szigetre.
Ezt nem tudom, mert én itt láttam
õt. Õ Dombaszban volt, de itt már együtt
voltunk. Üzent, vagy személyesen ment,
de az apámat értesítette itthon, hogy e -
gyik kezemet elvesztettem. Mikor ha -
zajöttem, apámnak az volt az elsõ sza -
va, hogy melyik kezem hiányzik. Ez a
Jeremiás Gyula is ott valamilyen fõnök
volt. Együtt vittek minket, együtt gya -
logoltunk.
Az orosz akkor vette el a bõr ka -
bátját, induláskor.
Volt egy rónaszéki jó barátom, Új -
helyi Andor, és neki egy fekete bakan -
csa volt, nekem meg sárga. Ott kezdték
az oroszok elvenni ezeket. „Dáváj bo -
kinyki.” Volt rá eset, hogy az õr a ba -
kancsát odaadta, de volt, hogy elvitte,
hogy kapjon érte egy pohár pájinkát, te
meg csavartál egy darab rongyot a lá -
badra, hogy gyalogolj tovább. Mi An -
dorral kitaláltuk azt, hogy kicserélünk
egy bakancsot. Rajtam volt egy fekete,
meg egy sárga, és rajta is. Mikor meg -
látta az orosz, seggbe rúgott. Ez, amit
mi tapasztaltunk, nagyobb mint egy e -
gyetem.
- vége -
Kérdezett: Orosz Krisztofer Levente
Kulákék
Ma törvény tiltja hátrányos megkülönböztetést tenni em ber és em ber kö -
zött faji, nyelvi, vallási stb. kritériumok alapján. Ez nem volt mindig így. A
szocializmus alatt állami szinten diszkriminálták az állampolgárokat kizsák -
mányolókra és kizsákmányoltakra. Falusi viszonylatban volt szegényparaszt,
középparaszt és kulák (zsírosparaszt). A bánásmód is körülbelül megfelelt a
besorolásnak.
Közismert, hogy egy olyan tízéves periódusban (1950-1960), a kollek ti vi -
zá lás befejezéséig, a szegényparasztságot kivéve, a falusi gazdákat ter ménybeszolgáltatásra
kötelezték. Különösképpen „rájárt a rúd” a kulákokra, akik -
nek az volt a bûnük, hogy miért van annyi földjük, mint amennyi van? Ha a
gazda megtett minden tõle telhetõt, és beszolgáltatta a kirótt mennyiséget,
biztosra vehette, hogy a következõ évre megnövelik a terhelést. És ha nem tu -
dott eleget tenni a kirótt kötelezettségeinek, jöttek az adóhajtók és vitték, amit
találtak. Nem messze tõlünk, kis túlzással mondva, úgy egy kõhajításnyira la -
kott egy kuláknak besorolt gazda. Azt beszélték a faluban, hogy még a kor -
pásládáját is kiseperték, a kiskacsákat meg felszedték az udvarról, és elvitték
a húskvótába.
De ez volt a kisebbik baj.
A telkén kívül, ahol lakott, volt még egy kertje, úgy kb. 5-6 ár. Nos, egy em -
ber elkezdett oda építõanyagot hordani és építkezni. (Azt nem tudom, hogy a
hatóság részérõl volt-e valamilyen felhatalmazása.) De a gazda felesége le az
utcán, fel az utcán, egyfolytában átkozta, amíg elhallgattatták. Az asszonyok
azt suttogták: „evittik”. Miután haza engedték, valamilyen alkalommal bejött
hozzánk. Elmondta, hogy egy cellába volt zárva a felõri grófnõvel.
- Hozták reggelire a pujiszkalevet*, nem tudtam megenni.
- Éva néni, meg kell enni! Mindent meg kell enni! Amit adnak, azt kell meg -
enni!
Bálint András
* hígra fõzött málédara