DOKTORI DISSZERTÁCIÓ - ELTE BTK Magyar Nyelvtörténeti ...

ecclesia. A görögös hangzású szavak kedvelését mutatja továbbá a philosophus vagy a
thomus is.
4. Az oklevél kétnyelvősége. – A Tihanyi alapítólevél a tekintélyes mennyiségő
magyar szórvány jelenléte ellenére l a t i n í r á s m ő. Az oklevél összeállítója latin nyelven
fogalmaz, magyar nyelvi elemeket illeszt be a mondatok szintagmatikus szerkezetébe.
Ennek nyomán persze a magyar nyelvi szórványok közvetlenül egymásba fonódó, illetve
„felemás” latin–magyar szerkezetekben tőnnek fel (vö. BENKİ 1998a: 114–5; HOFFMANN
2004a: 194).
Mindazonáltal nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy e kétnyelvőség – az élınyelv
vizsgálata során kialakított szociolingvisztikai terminológiát írásbeli forrásokra alkalmazva
– mégsem kiegyenlített, ahogyan ezt a fenti megállapítás általános érvényően véve
sugallhatná. Forrásainkat minden esetben az idegen nyelv dominanciája jellemzi. A
szövegalkotás szempontjából ez azt jelenti, hogy e szövegek lejegyzıje, fogalmazója,
kompilátora idegen nyelvő szöveget kívánt létrehozni, természetszerőleg érvényesítve az
adott nyelv grammatikai szabályait. A latin szempontjából idegen nyelvi (számunkra
anyanyelvi) elemeket pedig a latin nyelvő szöveg természete szerint, jellemzıen latin
grammatikai eszközökkel illeszti szövegébe 73 (persze nem feltétlenül mentesen a nyelvi
interferenciától).
Az alapítólevél esetében tehát – az újkori, latin és magyar szövegalkotási eljárásokat
felváltva alkalmazó (gyakran szintén jogi) szövegektıl eltérıen 74 (a témához vö. PUSZTAI
1973, ZSILINSZKY 1976) – nem beszélhetünk „kevertnyelvőség”-rıl, „habarék nyelv”-rıl,
„hibrid szövegek”-rıl, „magyarul és latinul fogalmazott oklevél”-rıl (ahogyan ez akár
magára az alapítólevélre, akár tágabban középkori oklevelezési gyakorlatunkra utalva nem
ritkán elıkerül a szakirodalomban). Az oklevél latin nyelvő szövegébe (befogadó szöveg)
illesztett magyar nyelvő elemek ugyanakkor természetesen sajátos reprezentációi a latin
domináns írásbeli kétnyelvőségnek (vö. BALÁZS 1989: 102).
5. A magyar nyelvi elemek beillesztésének okai. – Hagyományosan PINTÉR JENİ
nevéhez 75 szokásos azt a legkorábbi, s azóta – mind a magyar, mind az európai középkori
oklevelezési gyakorlat kontextusában – többszörösen is cáfolt vélekedést kötni, miszerint
az alapítólevél latin szövegébe az oklevelet fogalmazó személy h i á n y o s
n y e l v t u d á s a okán kerültek magyar kifejezések. Csakhogy ezt a kitételt maga PINTÉR
sem állítja ilyen egyértelmően. Igaz, hogy irodalomtörténetében fordítási problémát említ:
„Miklós püspök nem tudott egészen jól latinul s ezért az olyan helyeken, ahol a magyar
szavak lefordítása nehéznek látszott, meghagyta a magyar szavakat az oklevél szövegében”
(1921. 1: 44; ugyanígy: 1942: 13), a mondatot azonban így folytatja: „sıt itt-ott amikor
tudta is a megfelelı latin szót, jobbnak látta az eredeti latin szó alkalmazását” (i. h.). Úgy
tőnik, maga PINTÉR is tisztában volt azzal, amit késıbb érvként hoznak fel vele szemben,
tudniillik, hogy olykor olyan szó is magyarul marad (feu, utu stb.), aminek az oklevél
szövegén belül a latin megfelelıjét is olvashatjuk (caput, via stb.), így ez az eljárás nyilván
nem a fogalmazó hiányos nyelvtudásából fakad. Ha azonban PINTÉR szövegét tovább
olvassuk, kiviláglik, hogy a magyar szórványok jelenléte mögött más érvet is sejt:
„Birtokokról, helyekrıl, határokról volt szó: vigyáznia kellett, hogy a mindenkitıl ismert
népies elnevezéseket a v i l á g o s s á g é s a b i z t o s s á g k e d v é é r t megtartsa” (i. h., a
73
L. részletesen a vonatkozó fejezetet.
74
Ezekben sokkal jellemzıbb, hogy a latin nyelvi elemek magyar toldalékolással illeszkednek a szövegbe (vö.
ZSILINSZKY 1976: 301).
75
Valójában Miklós püspök szerény nyelvtudását elıször PAULER említi (1899: 96), ı azonban nem hozza közvetlen
kapcsolatba a magyar nyelvi anyag beillesztésével.
32