DOKTORI DISSZERTÁCIÓ - ELTE BTK Magyar Nyelvtörténeti ...

2. A nagy oklevélgyőjtemények. – INCHOFER megkezdett munkáját kívánta folytatni,
ezért látott hozzá 1695-ben a magyarországi oklevelek felkutatásához HEVENESI GÁBOR
jezsuita, aki társaival 140 kötetnyi oklevelet győjtött egybe. A Tihanyi alapítólevél átírt
szövegét a 10. kötetben találjuk (HEVENESI 10: 231–4). Az átirat egy bejegyzés tanúsága
szerint 1702-ben készülhetett.
A szenvedélyes oklevélgyőjtı munka továbbfolytatódott. 1764 után KAPRINAI
ISTVÁN 18 , szintén jezsuita történész irányításával munkatársai 54 kötetnyi oklevelet írtak át,
míg ı maga saját keze írásával 102 kötetet töltött meg. A társakkal közös munkát talán
nem sikerült teljesen összehangolnia, ezért kerülhetett a Tihanyi alapítólevél kétszer is a
győjteménybe, ráadásul ugyanabba a kötetbe (64: 36–43, 304–12) 19 . KAPRINAI az
összegyőjtött oklevelek kiadását is tervezte (323 kötetben), e vállalkozása azonban nem
valósult meg, csupán Mátyás király uralkodása elsı négy évének okleveleit sikerült
közzétennie. KAPRINAI az elsı, aki a Tihanyi alapítólevelet meg is fordítja, és sajátkező
írásával a hátoldal szövegét is rögzíti (KAPRINAI 1 ).
Az összegyőjtött oklevelek kiadására csupán a XIX. század elsı felében került sor,
mely FEJÉR GYÖRGY nevéhez köthetı (F.). A nagyszabású kiadvány (43 kötet) sajnos nem
tette lehetıvé a kiadandó oklevelek kritikai felülvizsgálatát, így e monumentális sorozat
egy része a korábban nyomtatásban már megjelent oklevelek újraközlése, nagyobb részt
azonban a XVIII. századi – sajnos sok hibával terhelt – átiratokra támaszkodik. Emiatt a
győjteménynek a kutatásban történı hasznosítása során célszerő kellı óvatossággal
eljárnunk (vö. SZAMOTA 1895: 129–30, az alapítólevélre vonatkozóan: 131). A Tihanyi
alapítólevelet a legelsı kötetben találjuk (F. 1: 388–94), az átírás HEVENESI és KAPRINAI 1
alapján készült, a hátoldal szövege azonban hiányzik.
3. Az alapítólevél mint a történettudomány forrása. – A XIX. sz. végén fellendült
magyar történetírás – melyet minden bizonnyal a millennium is ösztönzött –, a középkor
vonatkozásában kiemelt forrásainak tartotta az okleveleket. Az Árpád-kor történetét
PAULER GYULA írta meg, kiváló munkájában az alapítólevél tanúságtétele is fontos
szerephez jut (1899: 94–6, 425, 427). (Ez a késıbbi történetírói munkákban általánossá
válik.)
A pozitivista – azaz az adatokat a teljesség igényével összegyőjtı és értékelı –
történetírás reprezentatív alkotása (összesen 14 vaskos kötetben) az ERDÉLYI LÁSZLÓ és
SÖRÖS PONGRÁC szerkesztésében megjelent magyar bencés rendtörténet (PRT.). Magának
a tihanyi apátságnak a története két teljes kötetet ölel fel (PRT. 10–11), melyek a
forrásokat is tartalmazzák. A vonatkozó oklevelek alapján elvégzett ilyen részletességő
birtoktörténeti áttekintés azóta sem készült, így az elsı kötet (ERDÉLYI 1908) az
alapítólevél történettudományi megközelítésének a legfontosabb és máig mérvadó
forrásmunkája. Megjegyzendı, hogy ERDÉLYI nem volt elégedett a korábbi
oklevélátiratokkal (több oklevélrıl pedig korábban nem is készült), ezért saját átiratokat
készített, melyek történettudományi szempontból máig kifogástalanok, teljes körő
nyelvtörténeti elemzésre azonban nem alkalmasak (ehhez l. MELICH 1914a).
4. Az alapítólevél mint a diplomatika forrása. – A történetíráshoz felhasznált
oklevélforrások kritikai vizsgálata korábban is elengedhetetlen volt (vö. pl. MABILLON). E
megelızı vizsgálatok a magyar történetírás számára is szükségesnek látszottak, hiszen
egy-egy oklevélrıl feltétlenül meg kellett állapítani, hogy a történettudomány számára
közvetlenül is hasznosítható (hiteles), avagy komoly fenntartásokkal kezelendı (hamis).
18 KAPRINAI nevének helyesírásában az ÚMILex. közlését követem.
19 Az elsı fellapozása után nyilván senki nem gondolt arra, hogy az alapítólevél átirata ugyanabban a kötetben újra
megtalálható, ezért a kutatástörténet a második Kaprinai-átiratról (KAPRINAI 2 ) eddig nem vett tudomást (vö. DHA. 147).
8