1,4 MB - PDF - EPA

Agrár- és Környezetjog
2013. 14. szám
CEDR Magyar Agrárjogi Egyesület
Journal of Agricultural and Environmental Law
14/2013
CEDR Hungarian Association of Agricultural Law
irányelvvel vezettek be. A következőkben erről lesz
szó.
2. Klímavédelem az európai jogban – a
kibocsátás-kereskedelmi irányelv
A klímavédelmet szolgálja az Európai Parlament és
a Tanács 2003/87/EK irányelve 1 az üvegházhatású
gázok kibocsátási egységeinek kereskedelmi rendszeréről
és a Tanács 96/61/EK irányelvének
módosításáról; ez 2003.10.25-én lépett hatályba, és
úgy rendelkezett, hogy a kereskedés rendszerét a
tagállamokban 2005.01.01-jére kell bevezetni.
2003.12.03-áig különböző transzpozíciós intézkedéseket
kellett hozni a tagállamokban; az ún.
nemzeti kiosztási terveket 2004.03.31-ére kellett
Brüsszelbe megküldeni. A 2004-ben belépett új
tagállamok esetében ezt a határidőt 2004.05.01-éig
meghosszabbították.
Az irányelv a levegővédelmi jog, illetve különösen a
klímavédelmi szabályozás területén egy egészen új
eszközt vezet be: a kibocsátási jogok (egységek vagy
bizonyítványok) kereskedelmét. E nem éppen vitán
felül álló eszközről, annak különböző aspektusairól
mára áttekinthetetlen tömegű német, 2 illetve
szerényebb mennyiségű magyar szakirodalom 3 áll
rendelkezésre. A szabályozás koncepciója 4 –
dióhéjban – az, hogy megteremtik a környezeti
javak piacát, ahol a kereskedés tárgya a
`kibocsátáshoz való jog´. Ez azt jelenti, hogy egy
adott területen meghatározzák a kibocsátható
mennyiséget (azaz annak megengedhető legmagasabb
szintjét), majd ezt a mennyiséget részekre, ún.
kibocsátási jogokra (kvótákra) osztják fel. Ezt
követően a jogosítványokat kiosztják a kibocsátók
között, akik aztán a jogokkal piaci áron
kereskedhetnek. Egy kibocsátás eszerint akkor
megengedett, ha a megfelelő kibocsátási jogokkal le
van fedve. Amennyiben a jogosítványok birtokosa
kevésbé terheli a környezetet, mint amennyire a
jogosítványok lehetővé teszik, akkor a fel nem
Emissionsreduzierungen gehandelt werden. Im
Vorgriff auf diese Form des Emissionshandels
zwischen Staaten nach dem Kyoto-Protokoll hat
die Europäische Union mit der Emissionshandelsrichtlinie
von 2003 einen Emissionshandel auf
Unternehmensebene eingeführt. Um diesen
Emissionshandel geht es im Folgenden.
2. Klimaschutzrecht im Europarecht – Die
Emissionshandelsrichtlinie
Zum Klimaschutz verhält sich die Richtlinie
2003/87/EG des Europäischen Parlaments und
des Rates v. 13.10.2003 über ein System für den
Handel mit Treibhausgasemissionszertifikaten in
der Gemeinschaft und zur Änderung der
Richtlinie 96/61/EG des Rates; 1 sie ist am
25.10.2003 in Kraft getreten und bestimmt, das
Handelssystem zum 01.01.2005 in den Mitgliedstaaten
einzuführen. Bis zum 3.12.2003 waren
verschiedene Umsetzungsmassnahmen in den
Mitgliedstaaten durchzuführen; der nationale
Zuteilungsplan war bis zum 31.3.2004 nach
Brüssel zu melden. Im Falle der 2004 beigetretenen
neuen Mitgliedstaaten wurden diese
Fristen bis zum 1.5.2004 verlängert.
Diese Richtlinie etabliert ein neues Instrument im
Bereich des Luftreinhalterechts und speziell des
Klimaschutzes: den Emissionsrechte- oder
Emissionszertifikatehandel. Zu diesem nicht
unumstrittenen Instrument gibt es derzeit eine
wohl nicht mehr überschaubare deutschsprachige 2
und eine bescheidenere ungarische 3 Literatur zu
den verschiedenen Aspekten. Die Konzeption 4
eines solchen Handelssystems beinhalet – kurz –
das Ziel, einen Markt für Umweltgüter zu
schaffen; die Grundidee ist, das Recht zum
Ausstoss von Schadstoffen zu einem Handelsgut
zu machen. D. h. für ein bestimmtes Gebiet wird
eine Gesamtemissionsmenge, also die höchst
zulässige Verschmutzung, festgelegt. Diese Menge
wird in mehrere Teilelemente, die sog. Emissionsrechte,
aufgeteilt. Anschliessend werden die
Nutzungsbefugnisse an die Emittenten verteilt
und sollen fortan zu Marktpreisen handelbar sein.
Ein Schadstoffausstoss ist demnach nur zulässig,
wenn er von einem entsprechenden Emissionsrecht
gedeckt ist. Verschmutzt der Inhaber eines
6