Birkás ákos - Eigen + Art

A koncept eljárásainak (a strukturalista szemléletnek) megfelelően a képek viszonyrendszereket,
képleteket jelenítenek meg: azonosítás, tükrözés, sokszorozás,
ellentétek (például átlátszóság-átlátszatlanság, kint és bent, síkbeli és térbeli, stb.).
Bódy Gábor ösztönzésére Tükrözés/Tükröződés címmel 1976-ban filmet forgat,
ahol mozgó kamerával mutatja be ugyanezeket a struktúrákat. 6 Utolsó sorozatain
a film egyes kockáit elválasztó fekete sávot is a kompozíció részévé teszi, így újabb
képsíkot von be az értelmezés körébe.
Birkás következő fotósorozatán (Kép és nézője, 1977–79) megjelenik az esztétikai
háromszög harmadik sarokpontja, a befogadó. A nézők (Birkás barátai, művész-ismerősei,
tanítványai) a művészt helyettesítő modellek, akik a falakon függő képpel,
a régi művészettel igyekeznek valamilyen viszonyba kerülni. A kísérlet egyre inkább
a kudarc, helyenként a paródia irányába halad: a hetvenes évek öltözékét
viselő, a képek előtt pózoló figurák (a „valódi” emberek) nem lépnek interakcióba
a falon függő, „komoly” művészettel, sőt, egyenesen hátat fordítanak neki
(Orsi a múzeumban, 1977). Más képein ettől eltérő szituációt teremt Birkás. A kép
közepe előtt, háttal álló figura mintegy belekerül a kép terébe: a szűkebb kivágás csak
a festményt, illetve az előtte álló figura fejét, vállát fogja be. Itt a két elem (a keretezett
festmény és a figura) egyetlen, új képpé ötvöződik.
Birkás – eredeti érdeklődésének megfelelően – párhuzamosan tanulmányozza
a portré, illetve a festői (ön)arckép témáját is. 1977 és 1978 között készül a K. F.
sorozat (250 felvétel K. F.-ről, mintegy 170 nagyítás). A karakteres arcú férfit fehér
vagy fekete háttér előtt, stúdiumszerűen, változó megvilágításban fényképezi.
A fej csaknem teljesen betölti a képet, a világítás plasztikus, az arckifejezés képről
képre, de csak árnyalatnyira változik. Az arc nem fejez ki heves érzelmeket, a kép
tárgyilagos. De melyik a férfi valódi arca? Miben ragadható meg a portré lényege?
A képek együttese többet jelent, mint egyetlen portré; a sokszorozás új minőséget
ad a műnek. 7 Ez a felismerés, és az itt megjelenő elemi képszerkezet már a nyolcvanas
évek „Fej”-festményeit előlegezi.
Az 1977–78-as önarckép-sorozata, az Önarcképfestés kamerával a múzeum-művészet-művész-analízis
folytatása: a művész-szerep vizsgálata. „Romantikus-kontrasztos
fényhatásokban, ecsettel, palettával kezében, kissé hunyorító szemmel,
expozícióként ki-kitekintve […] Ez a Birkás öniróniájától nem mentes szerepgyakorlat
– szerepkeresés és szerepdestrukció – azt szeretné provokálni, tetten érni,
hordozza-e ez az arc azt a bizonyos fényt, amit a már az örökkévalóság honába
lépett, a művészettörténet által »engedélyezett« és hitelesített legnagyobbaké?” 8
Birkás itt a klasszikus festői önarckép-ikonográfiát használja, mely az adott művészettörténeti
pillanatban és a fényképezés technikájával megvalósítva nem értelmezhető
másként, csak üres (?) formaként, idézetként, utalásként. E mű párja
az 500 Önarckép című, művészeti albumból kireprózott, majd egymásra nagyított
festői önarcképek sorozata. Az egymásra másolás, rétegezés technikájával készül
a Rembrandt fantomja is (1977), összesen 65, Rembrandt önarcképeiről készített
repró egymásra nagyításával. A sötét háttérből egy elmosódott arc-esszencia –
Rembrandt festői „szelleme”, önarcképeinek összegzése – dereng elő egy, a széleitől
befelé sűrűsödő struktúra gyújtópontjában.
Önacképfestés kamerával / Selbstbildnismalen mit
einer Kamera
1977–78
fekete-fehér fénykép / schwarz-weiß Fotografie
____________
6 Tükrözés/Tükröződés. Balázs Béla Filmstúdió,
35 mm, színes, 8 min.
7 Erről: Antal István: A fotó hangjai. Birkás
Ákos kiállítása. Liget Galéria, 1988. szeptem-
ber 8–23. Fotó 1988/12, 544–547.
8 Gyetvai Ágnes: A Föld szelleme. Birkás Ákos
festőművész műhelyében, Művészet
1983/december, 19.
9 Birkás Ákos: Halljátok ezt a hangot? Toldi
Fotógaléria, 1981. november 10–30.
10 Fejek, 28.
11 Fejek, 28.
12 Ki az áldozat? Ki a tettes? és Mi a teendő?
Elhangzott: Rabinec, 1982. december 17.
Közölve: www.artpool.hu/Al/al01/Birkas1.
html
13 Fejek, 28.
Keleti hegyvidék 3 / Berglandschaft Ost 3
1984
olaj, vászon / Öl auf Leinwand
200×134 cm
Fej / Kopf 1
1984
olaj, vászon / Öl auf Leinwand
200×140 cm
Guggenheim Museum, New York
Birkás 1979 körül a Fényképészeti Lapokban publikálja, illetve a Toldi Fotógalériában
9 állítja ki azokat a képeit, melyeket kis amatőr géppel, vakuval, válogatás nélkül
készít, és melyeket szövegbuborékokkal kiegészítve sajátos, abszurd képregénybe
rendez. Ezek és ekkoriban megjelenő szövegei jelzik telítődését a fényképezéssel –
voltaképpen a művészeti önvizsgálattal, a szubkultúrával, a visszhang nélküli
„zugművészkedéssel”. Az „összenyomott rugó” ki akar pattanni: „határozottan az
volt az érzésem, hogy itt egy nagyobb tér van, mint amit kihasználunk”. 10
„Én mindig is festő akartam lenni”
Új festmények a nyolcvanas évek elejétől 1986-ig
Birkás a hetvenes évek végére szűknek érzi nem csak a konceptuális művészet nyújtotta
eszközöket, de a bemutatkozási, kiállítási lehetőségeket is. Az 1979 körül született
egyes munkái, vázlatai a korábbi konceptuális korszak lezárói és az útkeresés
dokumentumai. A nyolcvanas évek legelején fél évet tölt az Egyesült Államokban,
ami felszabadító erővel hat rá. „Alapvető élményem a nagy térről: az emberi és a
ténylegesen nagy térről. […] És akkor a csillagos ég alatt visszagondoltam a kis fotós
fiókra, és azt mondtam, hogy ez nem stimmel. Hogy nemsokára meghalok és az
élet rövid, és épkézláb mozdulatokat kell csinálni.” 11 A hetvenes évek önkorlátozó,
„öncsonkító” korszakával való szakítást elméletileg is megalapozza: nagy visszhangot
keltő előadásokat tart, ahol a (neo)avantgarde végét, kifulladását tételezi.
„Az a művészet, amelyik a maga idejében nem kap nyilvánosságot, az a művészet
nincs” 12 – jelenti ki, és a művészeti intézményrendszer (valamint a művészet mint
intézmény) átalakításában látja a lehetséges kiutat. A folyamat párhuzamos az új
kép, az új festészet nemzetközi térhódításával. Birkás, aki ebben a mozgalomban
találja meg a kibontakozási lehetőséget, Magyarországon nemcsak cselekvő részese,
de Hegyi Lóránd mellett egyik elméleti megalapozója az országonként más és
más kifejezéssel leírt új festészet („new painting”, „heftige Malerei”, illetve „új szenzibilitás”,
„transzavantgárd” stb.) megjelenésének és elterjedésének.
Birkás előbb a galéria-rendszer magyarországi megteremtését célzó Rabinec galériában,
majd a festészeti új hullámot bemutató úgymond „hivatalos” – valójában a
művészeti intézményrendszerben megjelenő, egyes friss szemléletű szakembereknek
köszönhető – kiállításokon (Frissen festve 1984, Új szenzibilitás 1985) állíthatja
ki új képeit, amit az 1986-os Velencei Biennálén való szereplés tetőz be. A nyolcvanas
évek elején tehát nagy energiák összpontosításával próbál kitörni a belterjes
szituációból, az „underground” művész szerepköréből, hogy ismét a festészethez, de
ezúttal mint a legaktuálisabb kifejezésmódhoz nyúljon. Egyes kritikák az ebben az
időszakban született festményeit „programműnek”, „szellemi provokációnak” vagy
hovatovább „színes álarcnak” értékelik. A művek fogadtatása tehát (mint ahogy az új
festészet egészének magyarországi recepciója, napjainkig) ambivalens: „Az úgynevezett
»nemhivatalos« művészet képviselői – művészek, elméleti emberek – jórészt
mély ellenszenvvel nézték, mit művelek.” 13 Mások, mint például Erdély Miklós, tágabb
összefüggést adtak a jelenségnek: „A new painting-ben is mindig a szabad mozdulatokat
kell keresni, az előzményekhez képest, önmagához képest. Egy művésznek ön-
12 13