Birkás ákos - Eigen + Art

magához képest is szabadnak kell lennie” 14 – mondja, s kijelenthetjük, hogy Birkás
a nyolcvanas évektől kezdve művészi pályáját ebben a szellemben alakítja.
A festmények nagyok, nyersek, vadul színesek, az önfelszabadítás gesztusa (a művész
kifejezésével: „térnyerési düh” és „provokatív jókedv”) hatja át őket. Birkás
célja a kép intenzitásának magas fokon tartása, a jelentés halmozása, a formai
lehetőségek és ezáltal a képi jelentés lehetőségeinek felmérése, mely azonban nem
ötletszerűen, hanem művek sorozatán keresztül, mondhatni „kísérleti jelleggel”
történik. A heves ecsetvonások elemi formákat, primitív jeleket sorakoztatnak a
képekre, melyek azonban a kezdetektől egy szimmetrikus képszerkezetbe épülnek,
ami rendszerbe foglalja és bizonyos alapjelentéssel telíti a kompozíciókat.
A képek két, egymás mellé helyezett vászonból állnak, ahol a középső rés szimmetriatengelyként
működik, és ahol az absztrakt motívumok a tükrözés révén
(mint a Rorschach-teszt ábráin) egy-egy organikus formát rajzolnak: eleinte tájat,
majd egyre inkább és kizárólagosan arcot (primitív maszkot, koponyát).
Birkás 1984 körül, alapszíneket (kék, sárga, vörös, fekete) használva festi meg az első
„Fej”-et, azaz annak a képtípusnak az első darabját, ahol a két táblából álló képen
a képmezőt teljesen kitölti egy ovális forma. Itt még geometrikus motívumokkal
utal a szemre, orra, szájra. 1985–86 körül, a biennáléra készülve kötelezi el magát a
„nagy motívum” mellett, egyszerűsíti a képet a háttér és az ovál kettősére. A nyolcvanas
évek első felében indított művészetpolitikai offenzíva után Birkás visszavonul
a kép terébe, hogy itt dolgozzon tovább a mindenkori festői formán és jelentésen.
„Ezt a komplex struktúrát szeretném minél tömörebbre összegyúrni”
Fejek 1986–1999
Birkás Ákos a nyolcvanas évek közepe és a kilencvenes évek vége között csaknem
kétszáz „Fej”-et festett. A másfél évtizedes programban egyetlen forma jelenik
meg számtalan variációban: egy kissé felfelé tolt, felül gyakran szélesebb, a képmezőt
csaknem teljesen kitöltő ovális forma, egy olyan elemi jel, mely számos
értelmezési lehetőséget kínál. Az egyes képek önmagukban is érzéki teljességet
hordoznak, ám a kétszáz kép egyben egy hatalmas sorozatot is alkot, a szekvencián
belüli történésekkel: szín- és formai variációkkal, a redukció majd az expanzió
korszakaival, a tisztázás és a kísérletezés váltakozó szakaszaival. Birkás festészetében
megmarad tehát a teoretikus gondolkodás és azok az alapstruktúrák,
melyek a hetvenes években érlelődtek ki: „erősen konceptuális háttere volt a 80-as
évek elejétől fogva a festészetemnek is, ami nem tipikusan jellemző erre az új
festészetre”, 15 ám a gondolkodás terepe ezentúl a kép, eszköze a „klasszikus festői
küszködés”. „Minden a vászon felületén zajlik. Lépésről lépésre kell először az
előző kép emlékét eldolgoznom, aztán a formátumból adódó kézenfekvő elképzeléseket,
egyre jobb és jobb elképzeléseket, leágazó és új gondolatokat, akaratlan
szépségeket, mindent meg kell jeleníteni, eldolgozni és elfelejteni, egészen a kétségbeesésig.
Akkor egyszercsak mégis előttem a megoldás.” 16
A tojásdad formával kapcsolatos asszociációk száma szinte végtelen, az őssejttől a
galaxison át a keresztény mandorláig. Birkás maga sem áll ellen az értelmezési
Fej / Kopf 10
1986
olaj, vászon / Öl auf Leinwand
290×150 cm
Neue Galerie am Landesmuseum
Joanneum, Graz
____________
14 „Új hullám” – Új szemlélet a művészetben.
Kerekasztal-beszélgetés a Kossuth Klubban
(1984. január 30.). Közölve: www.artpool.
hu/Erdely/Ujhullam.html
15 Fejek, 29.
16 In: Ákos Birkás: Fejek / Köpfe 1985–1987.
Neue Galerie am Landesmuseum Joanneum,
Graz, 1987, 19.
17 Fejek, 29.
18 Wilfried Skreiner: A fejforma, mint a szellem
metaforája. Megjegyzések Birkás Ákos új
képeihez. In: Ákos Birkás: Fejek / Köpfe
1985–1987. Neue Galerie am Landesmuseum
Joanneum, Graz, 1987
Fej / Kopf 48
1988
olaj, vászon / Öl auf Leinwand
250×240 cm
Ludwig Múzeum – kortárs Művészeti
Múzeum / Ludwig Museum – Museum
für Zeitgenössische Kunst, Budapest
Fej / Kopf (h.v.R. IV)
1991
olaj, vászon / Öl auf Leinwand
200×104 cm
kísérleteknek, ám a formát a kezdetektől „fej”-nek hívja. „Mivel én a portréból
indulok ki és még a fotóban is volt egy ilyen portré-megszállottság, adódott, hogy
ezt is a portréval azonosítsam. Nem emlékszem rá, hogy ezen nagyon sokat spekuláltam
volna. […] Ezek persze nem portrék, nem önarcképek és nem fejek abban
az értelemben, ahogy valakire ránézünk. Elképzelésem szerint abban az értelemben
fejek ezek, ahogy befelé nézünk.” 17 A „fej” a „szellem metaforája”, test- és világmodell,
a teljesség szimbóluma – egyszerre jelent mindent és csak kevés, elsősorban
az érzéki megjelenéshez köthető konkrétumot. Birkás a fejformát adottnak
tételezi, egyfajta ősképnek, archetípusnak (utalva Jungra), mely forma valóban ott
lappang a kezdetektől festményein, portréfényképein, akvarelljein. Ilyen alapon
a „mindig ugyanazt a képet festő” bizánci ikonfestészettel is párhuzamba vonja
műveit. Ezek a képek azonban nem mutatnak egyetlen állandóra, ideálisra vagy
„istenire”. A festői gondolkodás által mozgatott rendszerben ismétlik az „adott”
képet, de egy-egy konkrét műben ugyanilyen fontos hangsúlyt kap a mindenkori
szituáció, a festői „közérzet” megjelenítése, a kép megalkotásának folyamata is.
A fej olyan általános metafora, mely általánosságban utal a rendre, a megalkotottságra,
egy mögöttes rendszerre. „Szellemiségük egyaránt lehetővé tesz humanista,
vallásos vagy egzisztencialista értelmezést, ezért a szemlélő saját magát vetíti
a képbe” – írja Wilfried Skreiner. 18 Ez a kvázi geometrikus, majdnem absztrakt,
evidens, szabálytalansága, anyagszerűsége révén mégis organikus, természeti formára
utaló jel tág játékteret nyújt a festőnek és az értelmezőnek. Végső soron
azonban ez a formai redukáltság mégis a festői szabadság korlátjává válik – másfél
évtized alatt a „Fej” eljut lehetőségeinek határáig.
Kezdetben (1985–86) Birkás egymást keresztező, laza ecsetvonásokkal, több rétegben
festi meg a formát és hátterét, ahol az oválison belül még különféle motívumok,
illetve több képsík van jelen. A képek tagoltak, festőileg gazdagok, színesek,
„bőbeszédűek”. A fent-lent, a jobb-bal, az egyes – művészettörténeti reminiszcenciákat
hordozó – színharmóniák, a fény érzékeltetése, a festék anyagszerűsége
nyernek jelentőséget a képen belül. Az eltérő méretű két vásznat keskeny rés választja
el egymástól. Rövidesen megjelenik a három táblából álló képtípus, ahol a
felső tábla architektonikus elemként, kupolaként, illetve (antropomorf értelmezés
szerint) „homlokként”, „sisakként” borul az alsó két táblára.
1987 körül előtér és háttér egyaránt tömörebbé, a szín csaknem egyneművé válik;
a motívum tömbszerű, zárt formát ölt. A vásznak egymásra csúsznak, az ovális
elkeskenyedik, és sötétkék vagy fekete „magot”, „szemet” formázva jelenik meg
a világos – fehér vagy sárga – háttér előtt. 1988–89-től kezdődően kialakul egy
másik képtípus is: a fej kikerekedik, „kikövéredik”, a táblák eltávolodnak egymástól,
a képszerkezet csaknem szimmetrikussá válik. Az oválok e típusa gyakran
„éteri” világoskék színben oldódik fel. A függőleges és vízszintes ecsetvonásokat
az oválison belüli koncentrikus mozgás váltja fel; egyes képek mérete a három
méteres magasságig nő. Az eredetileg ecsettel felvitt festéket egy idő után gletteléshez
használt gumilappal húzza össze Birkás, halványlila, halványszürke
masszává gyúrva a sokszínű festéket, ami egyfelől az addigi összetett festői
szerkezet „lerombolásaként”, másfelől annak tisztázásaként értelmezhető. A kép
14 15