Birkás ákos - Eigen + Art

vészet bámulásával töltöttem. Ez megtette a magáét. Másrészt a hetvenes években
újra rengeteget olvastam és képeztem magam. Előfizettem például az Art Pressre,
Catherine Millet lapjára; ebből sokat tanultam, elsősorban a strukturalista
szemléletet illetően. Nem mindent értettem, de nagyon inspirált. Úgy emlékszem
tehát, hogy inkább szöveges, gondolati impulzusokat kaptam, nem művészi
példaképeket.
Értettél te hetvenötben egyáltalán a fotózáshoz?
Nem. De úgy gondoltam, éppen ez a jó. Az ilyen intellektuális „dilettálás” a korszellemnek
megfelelő vagányságnak számított. „Légy eredeti, csináld azt, amihez
nem értesz!” Első kiállított fényképem rögtön jellemző példa erre („Occam borotvája
– egy felesleges fotó”, 1975). Tüntetően gyenge kis fotó egy borbélyborotváról,
de arra a skolasztikus elvre utal, hogy ami felesleges, az irtandó (bocsánat a drasztikus
leegyszerűsítésért). Ugyan magam is ráálltam a fotók gyártására, csakhogy
szkeptikus voltam a világot elárasztó fényképáradattal szemben. Ellentmondás.
Marad az önirónia, meg a könnyed, futólagos érintés mint menedék, a nemprofizmus,
az intellektuális dilettantizmus könnyedsége. És gyengesége.
Hogyan viszonyul mindehhez a tükrözés mint eljárás, mint fogalom?
A hetvenes években azt mondták, én a tükrözéssel foglalkozom. Tényleg igaz, hogy
van tükröződés is a fotókon. Úgy emlékszem, Beke László akkoriban foglalkozott a
tükrözés kérdésével, ezért – gondolom – az én munkáimból ez érdekelte, és talán
ezt adta tovább. De én tágabb értelemben szerettem volna valamit mondani a múzeumról.
Pontosabban, a Művészetről. Amikor a hatvanas évek második felében,
tehát nyolc-tíz évvel azelőtt, 27-28 évesen, a főiskola után újra elkezdtem festeni,
azt akartam, hogy a kis portrékat, önarcképeket egészen az önkontrollvesztésig
azonosítsam festő-én állapotommal. Aztán lépésről lépésre eltávolodtam ettől a
nagy azonosulástól. A végén már csak a lehető legmesszebbről, madártávlatból
akartam nézni a Művészetet, hogy csak nagyon alapvető, általános érvényű mintákat
rajzoljak ki, mint például „a kép a falon lóg”, „a képek egymás mellé vannak
akasztva”.
Azonban a múzeum aurája és szépsége kellett ahhoz, hogy ne merüljek el teljesen
a banalitásban. És a problematikussága is. A korai avantgardizmus dühös múzeumellenességén
(hogy le kéne rombolni, hogy a múzeum a művészet halála, stb.)
persze már túljutott a világ, de a hatvanas-hetvenes évek művészeit világszerte sokat
foglalkoztató „élet kontra művészet” dichotómia bizonyos fokig új életet lehelt
a régi múzeumkritikába. Tulajdonképpen a művészet minden intézményesített
formájának kritikájába. Számomra az intézményesített formák csúcsa a múzeum
volt. A szent tehén. Az a lény, aki az általános tisztelet közepette a végelgyengülés
határán vegetál. Mára megváltozott a szemlélet: egy múzeum vagy váljon
a tömegkultúra részévé, vagy – haljon meg. A hetvenes évekbeli Szépművészeti
azonban még nagyon alkalmas volt melankolikus tűnődések illusztrálására.
Tükrözés/Tükröződés. Felvételek a Szépművészeti
Múzeum kiállítótermeiben (sorozat) / Spiegelung.
Aufnahmen in den Ausstellungsräumen des
Museums der Bildenden Künste (Serie)
1976
fekete-fehér fénykép / schwarz-weiß Fotografie
Nem érezted a múzeumot túl speciális területnek?
Nem. Nemzetközi érvényű művészetet szerettem volna csinálni. Az 1972 és 1975
között festett realista képeimben csalódnom kellett, mert rájöttem, hogy egy
Új ház, vagy egy Van Gogh-repró subapárnával Hegyeshalmon túl nem érdekes.
A múzeumban viszont bízhattam, mert egyetemes téma. Mert mit tehetett egy
magyar művész, ha nemzetközi porondra akart lépni? Jelentkezhetett politikai
témával, értsd: a kelet-európai rendszerek kritikájával, jelentkezhetett egy akkor
aktuális, trendi formaprobléma variációjával, vagy megpróbálhatta, hogy egy
univerzálisnak tekinthető témára koncentráljon. Ideális esetben ez a három egybeesett,
mint Pauer Gyula Tüntetőtábla-erdőjénél. Az én esetemben sajnos nem.
Például azért, mert irtóztam a politikai témától, nem csak rendszerkomform, hanem
rendszerkritikus formájában is.
Honnan ez az ellenszenv a politikával szemben?
Erről talán majd máskor. Ma viszont épp ellenkezőleg látom ezt a kérdést. Nem
nagyon érdekel a múzeumok világa, de az nagyon is, hogy konkrét ügyek, például
politikai kérdések hogyan kaphatnának helyet a művészetben. Akkor, a hetvenes
években egyszerűen undorodtam volna attól, hogy a munkámnak politikai vonatkozásai
legyenek. A múzeumnak nem voltak.
De mennyire zárható ki egy művészi munka politikai olvasata, ha az egy politikailag
megterhelt légkörben készült?
Nem zárható ki… igazság szerint lebegett egy politikai viszonylat a szemem előtt,
mégpedig hogy amit csinálok, annak ne legyen köze se marxizmushoz, se a létező
szocializmushoz. Álljon felette, mintha szabad lennék. Nem tudtam, lehetséges-e,
de meg akartam próbálni. Azt hiszem, nem sikerült. Bár nagyon szeretem ezeket a
fotóimat, mai szemmel nem úgy hatnak, mint amelyek szabad légkörben jöttek létre.
A múzeumi téma megközelítésének milyen stratégiáit választottad?
A megközelítésem először nagyon egyszerű volt. Az „élet kontra művészet” viszonylatból
indultam ki, ez akkoriban még eléggé napirenden volt. Egyébként
ennek mindig napirenden kéne lennie, mert tartalmaz némi jótevő kritikai potenciált.
Mit is gondolunk élet és művészet viszonyáról, kielégít-e minket ez a
viszony, az élet, a művészet állapotát látva? Ez a kérdés a művészet „hegyi beszéde”.
És a válaszok ebben az esetben is hajlamosak a gyors radikalizálódásra.
Még a legblazírtabb „élet kontra művészet” felvetésű munkák feszültségét – akár
Gilbert és George-nál vagy Duchamp-nál – is végső soron ez a gyúlékony háttér
adja, szerintem. A hatáshoz nem kell rögtön gyújtogatni, sőt! Körülbelül ilyeneket
gondoltam, amikor a múzeummal kapcsolatos, némileg mélyhűtött munkákat
csináltam. Például az egyik első, talán a legnaivabb sorozatom az Élet nyomai a
46 47