Õ r h a j ó i m

sorsom. Benne vagyok a történetben. A történetében. Az övében, az enyémben. Mindenkiében.
Névtelenül a névtelenekrõl.
*
Két hét nagy idõ. Itt különösen az. Elõdöm elõtte naponta írta a jegyzeteit, azóta egy sort se – hacsak új
naplót nem kezdett. Ezt azonban alig hiszem. Az ember nem könnyen dobja sutba azt, amiért napra-nap
kockázatot vállalt. Az akár az életénél is többet jelenthet számára. Folytatni akarja, míg lehet. Míg tudja.
Az utolsó bejegyzések szerint eljött érte, de utána mégiscsak visszahozta. Itt érezte biztonságban. A
szövegébõl ítélve a saját jövõje ekkorra már késélen táncolt. A naplóját féltette. Csak azt. Minden mást
a sorsára, végzetére bízott. Nem menekült. Látszólag megadhatta magát a kor követelményének. Vagy
nem adta meg, s viselte a következményeit – gondolom én. És azt is bizonyosra veszem, errõl a helyrõl
nem vallhatott. Feltehetõen nem is fog. Magával viszi a titkát, amely már az enyém is. Furcsa örökség
egy ismeretlentõl. Legalább annyira furcsa, mint a merészségem, hogy folytatom a megszakadtat a saját
képességeim szerint. Nem is sejtve, mivégre.
Tudom, képtelenség az elõdömrõl bármit is kideríteni. Meg kockázatos faggatódzni még a körleten belül
is, amellett, hogy eredményre aligha vezetne. Már az alsó ágyon sem Jóska alszik. Idehelyezésemkor
találkoztunk, ám kedden elköltöztették. Csont és bõr volt. Erõtlen. A bejárat elõtti véres köpeteit azóta
elfedte a por. Pistát, Elemért, Abdult nem is láttam. Nincs kitõl kérdeznem: Korábban ki feküdt a
helyemen? A napló szerzõjének kiléte felõli információhoz itt nem juthatok. Az ember, akitõl, akirõl eztazt
olvashatok a naplója alapján, ismerõs ismeretlen marad. Sohasem találkoztunk, és talán nem is
fogunk. Ugyanazon folyóban, de másik mederben sodródtunk, sodródunk.
Nehéz elképzelnem, hogy valaha is visszajön és elviszi a naplóját, ha eddig nem tette meg. A konzervjei
mellett ezt is megörököltem. És úgy vélem, nem csak a megõrzését, a továbbírását is. A naplója már az
enyém, az én feladatom. Épp’ olyan kitartóan, krónikásszerepben róva napra-nap a sorait.
*
Péntek este találtam rá a füzetére. Lámpaoltás utáni helyezkedés közben beütöttem a falba a
könyököm. Ettõl megbillent a burkolat és lenyílt. Hirtelen ott tátongott egy üreg, s bennem tobzódott az
öröm, hogy egy idõre lesz mivel kiegészítenem a napi csajkamenüt. Aztán kitapogattam a naplót, amit a
másnapi társadalmi munkára magammal vittem. A rendõrök szemlátomást belefáradtak a
felügyeletünkbe. Számukra se adatott meg egy hosszabb pihenõ az Univerzum építésének kezdete óta.
Ugyan néhanapján hazalátogathatnak a családjaikhoz és nem kell robotolniuk, de túlnyomórészt itt
vannak, hogy felügyeljenek és piszkoskodjanak velünk. A hatékonyság érdekében bármiféle
kényszerítõeszköz alkalmazására fel vannak hatalmazva. Öt közmunkanap alatt kiélhetik a hajlamuk.
Ránk untak. Szombatonként legföljebb káromkodni jönnek a közelünkbe, meg néhányszor
összeszámolni, hiánytalan-e még a brigád. Erre a napra le van szarva a teljesítményünk. Senkit sem
érdekel, hogy ilyenkor hány platónyi törmelék megy el. A lényeg: messzirõl látsszon, hogy van valamiféle
nyüzsgés, fogy a betonhalom. Tessék-lássék ténykedéseink mellé be kell terveznünk azt, hogy az
ellenõrzõ mûholdak valamelyike éppen az adott területet is pásztázhatja, különben minden más
lényegtelen. Ha nem bukunk le – s ezzel nem hozzuk kínos helyzetbe a rendõröket –, azt csinálunk, amit
akarunk. Még fejen is állhatunk.
Ennek megfelelõen – munka közben – öt percekre el-elkóboroltam. Senki se törõdött velem. Talán azt
gondolták, saját szakállamra böngészgetek a romok között. Meghagytam õket a hitükben. Sõt, egy-egy
felkapott kacattal meg is erõsítettem azt. Több idõre viszont nem mertem elkülönülni, nehogy gyanús
legyek, elõidézzek egy motozást.
Napról-napra egyre kevesebben dolgozunk a romeltakarításnál. Ahogy fogy a lakótelep maradványa, s
növekszik az építési terület, úgy változik az egyes munkafolyamaton belüliek aránya. Talán még egy hét
és a terep teljesen meg lesz tisztítva. Utána lenghetünk a trapézon és zuhanhatunk, ha a kedvünk – vagy
valaki más kedve – úgy tarja, ha feladjuk vagy feladatják velünk a közhasznú munkát.
*
35