Õ r h a j ó i m

B. TÓTH KLÁRA
Megszentelt sátor
(Anyák napjára)
Ülök a buszon, lábamnál egyetlen
ványadt hortenzia, pedig lehoznám neked
az Akropolisz lejtõit, felgöngyölíteném
a kakukkfûmezõket, mirtuszbokrokat,
neked adnám Kária papnõi fejérõl
az áldozati kosarat, öledbe borítanám
Szent Erzsébet rózsáit, melyek kenyérré
változva táplálták a rászorultakat,
felszeletelted a szíved, mint a kenyeret
vacsorára, hatfelé osztottad, hogy
mindnyájunknak egyformán jusson,
rádszorultak vagyunk, fél évszázadom
beváltanám virágra, lábaid elé szórnám,
lépkedj rajta, mint az úrnapi lombsátrak
rózsaszirom-szõnyegén, árad a föld
testének illata, tested megszentelt sátor, benne a
teremtés teljessége,
elhoznám neked a pinealigetek eget tartó
oszlopait, rózsaszín tamariszkusz-füzéreket,
lakótornyok asszonyi sóhajtásait,
szõlõkacsok égre karcolt imáit,
a permetezõ gazda reménységét,
adjon az Isten bõ termést, jó bort,
Krisztus vére keringjen a világ aortáiban,
mit jelent egyetlen nap, mikor minden
napomban hordozlak, te vagy az otthon,
a kívül és a belül, gyerekkorom lehelete,
Ariadné-fonal belsõ labirintusomban,
összefércelt világom alig neszezõ
szárnysuhogása, belülrõl szilárdítasz,
a mélykonzerváló átjárja a freskót,
bediffundál a legalsó rétegekbe is,
fogyó testedben égig érõ kötél a lélek,
felkúszunk rajta, hogy messzire lássunk,
és lefelé, visszafelé, befelé.
62