Nézőpontok : fiatal kutatók tanulmányai - MTA Szociológiai ...

● Nézőpontok ● P. Tóth Tamás ●
megjelenésével a régebbi kór megbélyegzettsége átörökítődik az újabbra. A kórhoz kötődő stigmák kivetülnek
annak hordozóira, s a „tiszták”, a kórmentes társadalmi többség demonizálhatja őket; felruházhatja őket az
összes olyan tulajdonsággal, mely biztosítja számkivetettségüket, megbélyegzettségüket. E demonizált
betegségdiskurzus léte igazolja vissza a többség „tisztaságát”, biztosítja az elkülönülés biztonságos(nak vélt)
állapotát.
A közbeszédben és közvélekedésben – melyet a média által sugárzott kép is megerősít – legtöbb esetben az
AIDS, mint beteg állapot és a HIV-pozitivitás, mint vírushordozó állapot nem válik külön. A HIV-pozitivitás és az
AIDS egymás szinonimájaként jelennek meg. Ez a fogalmi összemosódás is elősegíti, hogy „betegségről” lévén
szó – melyet ráadásul medikalizált (szaknyelvi) diskurzus övez – kialakuljon egy társadalmilag demonizált
betegségdiskurzus, mely a stigmatizált csoport összes tagját igyekszik saját előítéletei mentén elbeszélni. E
betegségdiskurzussal szemben a továbbiakban arra mutatok rá a narratív elemzés módszereivel, hogyan
lehetséges kiszakítani a HIV tematikát ebből a prevenciós szempontból (is) kontraproduktív értelmezési
keretből.
Társadalmi szempontból elsősorban azért van jelentősége a HIV-pozitívok megértésének, hogy elkerüljük a
további fertőzéseket (vagy hogy csökkentsük azok számát). Amennyiben képesek vagyunk megérteni őket, fel
tudjuk fejteni a mélyinterjúk (rejtett) rétegeit, és magyarázatokkal tudunk szolgálni arra, hogyan élnek meg
életeseményeket, hogyan konstruálják meg énképeiket, s hogyan beszélik el önmagukat, azzal
hozzájárulhatunk a róluk szóló beszédmód, és az őket elbeszélő társadalmi diskurzus megváltoztatásához. 6 Erre
azért van szükség, mert így érthetőek meg azok a negatív hitek, amelyeket ez a társadalmi diskurzus táplál, s
amelyeket maguk az interjúalanyaink is (részben) internalizáltak.
Ahhoz, hogy megérthessük miként konstruálják meg énképüket a HIV-pozitív interjúalanyaink, meg kell
értenünk elbeszélt történeteiket, azaz az interjúkat. Mint arra számos tanulmány rámutat (pl. Ricoeur 1999,
Pászka 2007), a megélt történetek nem moshatóak össze az elbeszélt történetekkel. Az elbeszélt történetek az
egyes elbeszélő szubjektív szempontból megfogalmazott valóságtapasztalatai, azoknak az emlékezet, a felejtés,
a szelekció (Iser 1997) 7 által átszűrt és újrafogalmazott verbális megjelenései. Épp ezért az interjúkat narratív
elbeszélésekként értelmezem, azaz elbeszélt szövegként. Az elbeszélt történetek szövegként való
értelmezésekor el kell fogadnunk azt az egyezményes alapot, hogy interjúalanyaink elbeszéléseiben megélt
élettörténetüket rekonstruálják, verbalizálják, így ugyan elsődlegesen „csak” szövegekhez férünk hozzá – mégis
kaphatunk valamiféle magyarázatot, támpontokat valós élethelyzeteik megértéséhez.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az interjúhelyzetet mint kontextust sem. Az interjúzás szituációjának
kialakítása 8 , az interjúalany HIV-pozitív egyénként való megszólaltatása az elbeszélő ént egy olyan szerepbe
kényszeríti, ahonnan csak és kizárólag mint HIV-pozitív képes elbeszélni önmagát. Azaz: e kontextus egy olyan
keretet nyújt, amelyben az elbeszélő én egy bizonyos tulajdonsága (jelen esetben HIV-pozitivitása) előtérbe
kerülésével konstruálhatja meg önmagát. Így a kérdésfeltevés – és egyben a megértés lehetősége is – a szöveg
odaértett tárgyára: tehát a HIV-pozitív egyénre, s nem a szöveg elbeszélőjének személyére irányul. Első
olvasatra ez talán nem tűnik az értelmezés szempontjából jelentős különbségnek, azonban ahhoz, hogy az
interjúszövegekben megkonstruálódó én-reprezentációk, identitások úgy váljanak megérthetővé, hogy e
társadalmilag stigmatizált csoport tagjainak megértésében is segítségünkre legyenek, ezek az értelmezési
keretek megkerülhetetlennek látszanak. Amennyiben nem törekszünk arra, hogy a szövegek mélyrétegeit –
narratológiai, grammatikai, szemiotikai eszközökkel – feltárjuk, akkor könnyen olyan helyzetbe kerülhetünk,
hogy „félre-előolvassuk” 9 e szövegeket, s értelmezésünk sokkal inkább rólunk fog szólni, előfeltevéseinkről,
hiteinkről, semmint a megérteni kívánt szövegekről, ami alapján közelebb kerülhetünk a megérteni kívánt
társadalmi jelenséghez. Így a továbbiakban a stigmatizációra mint társadalmi konstrukcióra; a diszkriminációs
tapasztalatokra mint a stigmatizáció manifesztációjára; az interjúkra pedig mint az elbeszélő én által konstruált
6 Ahogy erre már Foucault (1998) is rámutatott: nem a diskurzusban folyik a harc, hanem a diskurzusért. A vágy tárgya a
diskurzus maga, mert a diskurzus birtoklása biztosítja az események értelmezési keretét.
7 Iser (1997) a szelekciót nevezi meg a fikcionálás aktusaként.
8 A szituáció kontextusaktivátorként működik. Azaz: az elbeszélés tárgyát meghatározza az interjúzó és interjúzott jelenléte,
és az interjú témája.
9 Stanley Fish kifejezésének nyomán.
26