TANÍTÓKNAK - Mozaik Kiadó

2012. május CSENGÕSZÓ
óravezetés nagyban elõsegíti a megértést és
a kompetenciák fejlõdését úgy, hogy a gyermekben
nem „tanulógépet”, hanem vágyakkal,
késztetésekkel, nemegyszer nehézségekkel, magával
cipelt hátrányokkal küszködõ személyiséget
lát. A pedagógusok lelkesedésének és kreativitásának
köszönhetõen sokszor új módszereket,
eszközöket is kipróbálnak, feszegetik régi-régi
kereteiket. Ennek ellenére a számítógéptõl mint
oktatási segédeszköztõl – ugyancsak a felmérések
adatai szerint – még mindig sokan tartanak.
Nem használják ki az általa nyújtott lehetõségeket
(fõként általános és középiskolákban nem),
pedig a számítógép ma már nem tekinthetõ státuszszimbólumnak
az otthoni környezetben (sajnos
az iskolákról ez nem mondható el, ahol általában
szegényes a géppark).
Mint az eddigiekbõl kitûnik, a nevelési-oktatási
folyamat különbözõ összetevõi alkotják az
iskola „rejtett tantervét”, melyet az iskolai és társadalmi
tényezõk egyaránt befolyásolnak. Az elsõdleges
szocializáció természetesen a családban
történik. De miután a gyerek bekerül egy
intézménybe, ott a meglévõ pozitív értékeit próbálják
megtartani, gazdagítani, a negatívakat
pedig megváltoztatni. Az iskolában a hasznos
tudás, a kialakult és megszilárdult kvalitások,
normák elsajátításáért kapott érdemjegyek
vagy szöveges értékelések – nemkívánatos mellékhatásként
– sokszor nem elõmozdítják, hanem
konzerválják a tanulónak az egyenlõtlenségi
térben való elhelyezkedését. Miközben az
oktatásügy irányítói és intézményei egyaránt
a társadalmi mobilitást, a kitörés kényszerét és
lehetõségét ígérik a hátrányos helyzetûeknek.
Éppen ezért erõsen kifogásolható az iskolának
a társadalmi státuszt napjainkban is konzerváló
szerepe, amellyel a rosszabb körülményekkel
„megáldott” (megvert) gyerekeket kivetik
maguk közül a tanulóközösség szerencsésebb
tagjai. Emiatt az elõbbiek a motivációhiány
terhe alatt egyre gyengébben tudnak teljesíteni,
a tanárok hozzáállása pedig huzamosan negatív
irányban determinálódik. És ez csapda! Csapda,
hiszen a gyerekhez való hozzáállás mindennél
erõsebben behatárolja annak az osztályban betöltött
pozícióját, befolyásolja, minimálisra csökkenti
társas kapcsolatait. Az összeadódó szociális
nehézségek rendszerint a tanulási teljesítmény
rovására mennek, az így bezáródó kör egyre
ördögibbé válik. Ha hagyjuk!
A pedagógusoknak az iskola és szülõ kapcsolatában
szintén fontos közvetítõ szerepük
van. Abban a relációban õk képviselik a társadalmi
elvárásokat tükrözõ intézményi értékrendet,
gyakran a családéval szemben is. A tanuló
érdekében feltétlenül meg kell találniuk az
együttmûködéshez vezetõ utat.
A vizsgálatok szerint mind a gyerekek, mind
a szülõk tisztában vannak azzal, hogy a tanárok
is emberek, tõlük sem várható el mindenkor teljes
objektivitás. Azt azonban okkal nehezményezik,
hogy a jó tanulók elõnyt élveznek, miközben
a gyengén teljesítõk hátrányt szenvednek. Az ellenszegülés
egyik nyilvánvaló intézménye a súgás
és a bajtársinak vélt segítség, melyet a „kedvencek”
is gyakorolnak. Az ellentétek feloldására
nem véletlenül igénylik sokan, hogy a tanárok
a tanítás mellett mérsékeljék a családból hozott
különbségeket, valamint lelki és szociális támasz
nyújtásával segítsék az arra rászorulókat.
Mivel e téren jelentõs deficit mutatkozik,
a tanulók egy része önállósági törekvéseinek és
egyéb késztetéseinek engedve, vagy a barátok
hatására harcban áll az iskola, a pedagógusok
és a családjuk által képviselt normákkal, melyeket,
ha nem sikerül teljesen negligálnia, legalább
igyekszik nekik ellentmondani. (Ez összefüggésbe
hozható azzal, ahogy a gyerekek
a tanárok kivételezett helyzetét is negatívan ítélik
meg, szóvá téve, hogy soron kívül szolgálják
ki õket a büfében, a menzán.) Pedig a tanárdiák
közötti jó kapcsolat több szempontból is
fontos. Minél szabadabb és kötetlenebb köztük
a kommunikáció, annál jobban motivált a gyerek.
Ha a pedagógus nem hajlandó „közösködni”
a tanulókkal, az iskolán kívül nem tart velük
semmilyen kapcsolatot, az nem csak az óra
MOZAIK KIADÓ 43