A méhkas szelleme - ME.dok 2012/2

SZÓKÖZÖK
értésüket a hangsúlyozás, hanglejtés, beszédtempó és szünet teszi lehetővé.
Ezek az ún. prózai- vagy mondat- és szövegfonetikai eszközök, amelyek a beszédhang
fő tulajdonságaira épülnek. A hallgató ugyanis hátrányosabb helyzetben
van, mint az, aki leírt szavakat, szöveget olvas. Az olvasó – ha nem
érti meg azonnal a leírt gon dolatokat – többször is újraolvashatja a szöveget.
A hallgatónak azonban egyetlen hallásra kell felfognia, megértenie az elhangzottakat.
Ezt segítik elő az említett mondat- és szöveg fonetikai eszközök,
amelyeknek helyes használata a különböző súlyú és fontosságú részeknek
az elkülönítését, szétválaszthatását teszi lehetővé. A fonetika a legna gyobb
vizsgálati egységnek általában a mondatot tekinti, a mondatfonetikai eszközök
vizsgálata és ismerete azonban nem nyújt elegendő támpontot az elhangzó
beszéd jellegének és stílusának a vizsgálatához. Ennek segítségével ugyanis
nem lehet meghatározni, felismerni és leírni azt az akusztikus többletet,
amely az elhangzó szöveg jellegét, stílusát megadja.
A helyes kiejtés, az érthető beszéd érdekében túl kell lépni az artikuláláson
a mondatfonetika felé. Deme László A kiejtés törvényeinek tanítása és tanulmányozása
című cikkében 1 többek között azt írja, hogy a kiejtés kérdésköre
nemcsak a hangképzésből áll. Legalább ennyire fontos a mondatfonetikai
eszközök területe, a hangsúlyé, hanglejtésé, szüneté és beszédtempóé. „A
helyes kiejtésnek ez ... alap kérdése. Mert a hangképzés csak a külsőt jelenti;
a belső, az értelem a mondat fonetikai eszközök révén emelkedik ki vagy sikkad
el. A hangos beszéd tényezőinek az értelemmel, s ezen keresztül a logikus
gondolkodással való kapcsolata eltéphetetlen. Magasabb szervezettségű
mondatokat, azaz bonyolultabb gondola tokat árnyaltan átadni csak ezeknek
az eszközöknek megfelelő használata révén lehet. Sőt, megismerni is csak jó
ismeretükben lehet. A mondatfonetikai eszközökkel tehát kommunikáció és
információbeli súlyviszonyokat tükrözünk, amikor beszélünk; illetőleg ezeket
fogjuk fel, amikor valamit meg kell értenünk. De persze csak akkor, ha
produkciónk, illetőleg reprodukciónk jó: ha ‚ezeket az értelem mélyébe hatolást
segítő eszközöket a szöveg természetének megfelelő árnyalással ismerjük
és használjuk.” 2
Az elhangzó beszéd stílusának vizsgálatakor nem elég és nem is szabad
megáll ni a mondatnak mint legnagyobb nyelvi egységnek a határainál. Egy
nagyobb, újabb egység felé kell lépni. Ez – a nyelvet mint a beszélőközösség
tár sadalmi produktumát tekintve, s a közösség felől vizsgálva – a beszéd egésze,
valamint a beszéd egészének zeneisége, akusztikuma. Azaz a fonetika,
mondatfonetika után egy további új területre kell irányítanunk figyelmünket.
Ez az újabb terület a szöveg fonetika. Azoknak az akusztikus jeleknek és jelszerű
elemeknek a kész lete és összessége tartozik ide, melyek a beszédfolyamat
egésze során a szöveghez viszonyítva valamilyen információbeli többletet
hordoznak, amelyeknek kollektív használatuk, a nyelvet beszélő közösség
számára azonos jelentésük vagy kollektív információs értékük van, s mint
ilyenek, még konvencionálisak is.
A beszédszöveg a hangképzés feletti részének középpontjában az orgánum
áll. Minden beszélő, orgánuma szabta határok között – viszonylagosan
– használja fel azokat az akusztikus-prozódiai elemeket, mon dat- és szövegfonetikai
eszközöket, melyeknek segítségével közlendőit ki tudja fejezni.
A hallgató is mindig a beszélő orgánumához viszonyítva elemzi a beszéd,
a szöveg szövegfonetikai elemeiből egyrészt az egyénit (s az által azo-
67